12. rész

Sziasztok, megérkezett az új rész, ezúttal tőlem, Lorától, végre már, hehehe :) Aki erős nyelvezetű szöveget várt, az most kicsit csalódhat, mivel nem Nixie része jön ezúttal, bár garantálom, a tartalom kárpótolni fog a cifra nixieféle káromkodások miatt :DD

Utazás közben eltévedni szerencsétlen dolog, de elfelejteni az utazás célját és értelmét... ez sokkal kegyetlenebb érzés. Én világéletemben egyedül utaztam, magányosan, már a legelső lépések megtétele óta. Volt, hogy mellém szegődtek, hajtani próbálták az életem kormánylapátját, de figyelmetlenek voltak, és ki kellett szállniuk az összetört romokból. Így egyedül mentem ismét tovább, de egy kicsit összetörten. És már nem én voltam az, aki megérkezett.

Elvesztettem, majd ismét megtaláltam önmagam. És megtett útjaim során, egy darabka mindig elhalt bennem, de ezáltal visszakaphattam azt, aki elveszett. Ha elveszel, lehetőséged nyílik rá, hogy válassz. Saját döntéseket hozz. Olyat, ami befolyásolhatja a hátralévő életed minden egyes napját. Eldöntheted, hogy visszatalálsz, ahhoz aki voltál, vagy örökre hagyod elveszni. Eddig mindig a helyes döntést hoztam, de most...úgy érzem végleg elvesztem.

Mióta csak az eszemet tudom kutatok, és keresek, de sosem találok. Utazok, majd egy kicsit meghalok, mikor ismét csak cél nélkül bolyongok, mert a remény hitében megtett út ismét csak egy újabb kudarc lett. Letérek az ösvényről, és egy új utat gyártok, én járom ki az ösvényt, majd visszaballagok azon, és visszakullogok a kijárt ösvényre, de egyik sem vezet sehová, csupán az ismeretlenbe, ahol a válaszok megszűnnek létezni. Egész életemben válaszokat kerestem. Egyetlen kérdésre. Egyetlen ok miatt. Egyetlen megválaszolatlan kérdés miatt.

Kutattam, de nem találtam. Elestem, majd fölálltam. Feladtam, de ismét tovább mentem. A válaszok keresése során rengetegszer csalódtam, estem kétségbe, vagy tértem le a helyes útról. Rengeteg csalódás ért, és rengeteg emberben csalódtam. Elvesztem a kérdések között. De most, mégis, amikor a birtokomban van már a régóta hajszolt válasz...elveszettebbnek érzem magam, mint korábban valaha.

Mint minden más árva gyerek, aki nem tudja miért van ott, ahol, azon gondolkodtam egész életemben, vajon nekem miért nincsenek szüleim. Vagy ha vannak is, miért nem velük vagyok a sok intézetes gyerek és nevelőnő helyett. Nem tudtam róluk semmit, így rosszabbnál rosszabb gondolatok és elméletek fogalmazódtak meg bennem, ahogy nőttem. Néhány bizarr verzióban a szüleim drogosak voltak, akiknek csak egy baleset voltam, akitől igyekeztek megszabadulni, mert ha megtartanak nem lett volna pénzük anyagra. Másban az anyámat elhagyta az apám és ezért én sem kellettem neki, hogy arra az emberre emlékeztessem. Volt olyan, amiben szimplán nem tetszettem nekik ezért kidobtak. És ez csak néhány aközül a gondolatok közül, amik egy árvaházban felnőtt gyermek fejében lejátszódik, ahogy egész életében azon gondolkodik, neki miért is nem lehet családja.

Dühös voltam. Gyűlöltem őket. Amiért másnak megadatott nekem pedig nem. Utáltam őket. Amiért elvették tőlem az esélyt, hogy családom lehessen. Megvetettem őket, amiért azt, akinek a legfontosabbnak kellett volna lennie számukra, megtagadták. Mégis valahogy, valamilyen módon a szívem összes szeretetével kész lettem volna szeretni őket, mert titkon mindig abban reménykedtem, hogy egy nap eljönnek értem.

Nem jöttek. És mint rájöttem azért nem tették, mert mindvégig egy sötét, mély, sírgödörben feküdtek, míg én gyűlöltem és megvetettem őket, amiért elhagytak. Utáltam őket, pedig semmiről nem tehettek. Szörnyű ember vagyok... Gyűlöltem a saját vérem, míg az már nem is folyt azok ereiben, kik a világra hoztak.

Egy világ omlott össze bennem, mégis tartanom kellett a külső kemény vázat, ne meglátszódjon rajta, hogy odabent valami összetört. Látszólag egyben voltam, senkinek nem tűnt fel, hogy bármi baj lenne velem. Sőt, talán annyira jól játszottam a szerepemet, hogy talán úgy is tűnhetett, minden a legnagyobb rendben van. És ez arra ösztönözte másokat, hogy rám zúdítsák a saját, idegesítő kis problémáikat. Pedig nekem lett volna szükségem segítségre, nem nekem kellett volna másokat megtartanom.

Szerencsére Nixie ezúttal nem szólt be semmit, nem is zaklatott, nem is akart elzavarni. Olyan volt mintha megbékélt volna a helyzettel, hogy ott maradok. Vagy talán csak nem volt már ideje, hogy engem is piszkáljon, mikor épp azzal volt láthatólag elfoglalva, hogy a lehető legrövidebb szoknyát vegye fel, a legkivágottabb pólóját, aminek dekoltázsa szinte a köldökéig ér, a lehető legegyenesebbre vasalja a haját és megdöntse a sminkviselés világrekordját, mert bőven túlszárnyalta a rekordert az arcára kent 5 kiló vakolattal. Könnyű volt kikövetkeztetni, hogy mit fog csinálni, de azt már nem, hogy kivel. Talán ismét Olit akarta megfűzni, vagy lehet, hogy a legújabb prédája után koslatott, visszakövetelve a tangáját, nem mintha nem lenne már épp elég szétdobálva a szobában. De az is elképzelhető, hogy valaki újat szemelt ki, akit becserkészhet. Ez nem igazán érdekelt, most megvolt a magam saját kis problémája. Így kifejezetten örültem, hogy a szőkeség vadászatra ment.

De még ott volt Terra, aki mindenáron rám akarta zúdítani a gondjait. Engem viszont nem érdekelt az, amiről magyarázott nekem. A pitiáner kis problémái amiatt a hülye bugyi miatt. Egy primitív és számomra erkölcstelen dolog volt, amit Nixie tett, de ő már csak ilyen. Ő pedig nagy balhét csapott ebből a semmiért. Felhúzta magát, pedig semmi joga nem volt, végülis a srácot még csak nem is kedveli. És az egészet rám akarta zúdítani. De én képtelen voltam elfogadni, és hagyni hogy azok szavak lecsobogjanak a hirtelen egyre meredekebbé váló folyón. El akartam nyomni a hangokat. Bár nem voltam benne biztos, hogy mind Terra szavai, hogy ő mondja ki őket. De valami a fejemben visszhangzott és nekem el kellett hallgattatnom őket.

Bár ki is vehette volna észre, hogy valami nem okés velem? Soha nem volt senkim, akit valaha is elég közel engedtem volna magamhoz. Terra, Oli, sőt talán még Nixie is jófej, de egyikük sem ismer, még csak nem is a barátaim, csupán megpróbálnak haverkodni velem, mert ki kell bírnunk egymással egy szobában, de ennél semmi több.

Nem bírtam tovább a bezártságot, a fejemben tomboló orkán erejű szelet és az érzést amit megterhelt szívem már nem tudott elviselni. Ki kellett szellőztetnem a fejem, el kellett terelnem a gondolataimat. Vissza kellett találnom magamhoz, különben félő volt, hogy örökre elveszek...

- Hello, egy kávét kérek - ültem le a kollégiumtól mindössze egy utcányira lévő kávézó pultjához.

- Egy pillanat - kacsintott rám a pultos srác, aki aznap is feltűnően megnézett magának, mikor Dylan a szüleim után nyomozott. - Te új vagy itt - állapította meg.

- Miből gondolod? - vontam fel a szemöldököm, próbára akartam tenni.

- Sok ember fordul meg itt, de egy ilyen arcra emlékeznék - hajolt át a pult fölött. -  Amúgy Mark vagyok, de ha te azt kéred bárki más is lehetek, szeretem a szerepjátékokat - kacsingatott és a száját megnyalva vészesen közelebb hajolt. - Láttad már a várost? Én szívesen megmutatom neked mit érdemes megnézni - kacsintott ismét. - Hé, az este lesz egy klassz buli a Féreglyukban, az a helyi szórakozó hely. Ha akarod, én nagy örömmel bevezetlek a város éjszakai életébe - tett egy eléggé félreérthető ajánlatot, amitől borsódzott a hátam és a hideg futott végig rajtam. Egyszerűen tudtam, hogy nem tisztességesek a szándékai.

- Én, nem hiszem, hogy...

- Ugyan szivi, jó lesz, megígérem! - fűzögetett.

- Figyelj, én nem...

- Jajj, ne kéresd már magad!

- Nem csak barom vagy Mark, de még süket is? - csapott valaki egy nagyot a bárpultra, pontosan oda, ahol a fiú kezei vészesen közeledtek felém, és én még csak észre sem vettem. - Hagyd őt békén, különben a átrendezem az arcvonásaidat, és nem számít, hogy egy csapatban játszunk!

- Nyugi öreg, semmi nem történt! Én csak elhívtam a hölgyet, hogy bulizzunk egy jót, nemigaz? - nézett rám, mire én csak összehúztam magam és óvatosan oldalra pillantottam, Oliver állt mellettem, felém tornyosulva, támadásra készen. - Csak beszélgettünk egy kicsit - vigyorgott.

- Aha persze. Menjünk Kenna! - morogta, majd nem túl finoman megragadta a karomat, lerántott a székről és vonszolni kezdett. - Ha még egyszer meglátlak a közelében, véged van! - fordult még hátra.

Meg sem mertem szólalni. Nem tudtam, hogy köszönetet mondjak neki, amiért megmentett tőle, vagy inkább leüvöltsem, amiért durván elrángatott és beleszólt a dolgaimba a kérésem nélkül, vagy egyáltalán anélkül, hogy megkérdezett volna. Helyettem ő csak ne hozzon döntéseket. Mikor kivonszolt az utcára végre megállt. Szembefordult velem, és idegesen bámult rám.

- Maradj távol tőle! - mondta durván. - Mark Stannis egy igazi seggfej, hidd el nekem! És ha még egyszer meglátom a közeledben akkor nagyon megjárja. Ezt a te érdekedben mondom! Nem akarom, hogy egyáltalán szóba állj olyanokkal mint az az állat!

- Mi a franc bajod van? - kiabáltam rá. - Nincs semmi jogod beleszólni abba, hogy kivel beszélhetek és kivel nem!

- Talán igazad van, de vele nem fogsz azt garantálom! Mert ha csak a közeledbe megy, akkor garantálom, hogy az lesz az utolsó alkalom, hogy járni tud.

- Miért csinálod ezt? Semmi közöd hozzám! Nem is ismersz! Miért hiszed azt, hogy beleszólhatsz az életembe.

- Figyelj! - sóhajtott egy nagyot. - Kedves lány vagy! Mark Staniss csak úgy vonzza a bajt. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Ez ugyanúgy vonatkozik Nixie-re is. Ismerem Markot, egy szemét alak. Hidd el nekem, jobb lesz neked, ha távol maradsz tőle. Vagy kénytelen leszek beváltani az ígéretem.

- Minden rendben? - állt meg mellettem Dylan, és úgy meredt Olira, mint pár perccel korábban Oli a csapos fiúra. - Talán valami probléma van?

- Nem, minden a legnagyobb rendben! Én már úgyis menni készültem. - mondta. - Remélem megjegyezted, amit mondtam. Majd még ütközünk.

- Hé, minden rendben? - kérdezte a fiú.

- Nem tudom - sóhajtottam.

Mindig egyedül voltam. Sosem volt szükségem senkire. Senki nem is volt ellenem. És most hirtelen, úgy éreztem, hogy valaki törődni akart velem. Még ha furán is mutatta ki, de éreztem, hogy Oli szavai mögött más is bujkált. Törődött velem, még ha furcsán is mutatta ki. És valamiért, nagyon nem akarta, hogy annak a fiúnak a közelébe kerüljek.

- Mit tudsz arról a Mark srácról, a kávézóból? - kérdeztem.

- Éppen annyit, hogy azt mondjam; most azonnal verd ki a fejedből és messziről kerüld el, ha jót akarsz magadnak. Maradj távol tőle, én mondom. Egy ilyen lánynak mint te, semmi keresnivalója nincs egy olyan söpredék gazember közelében, mint ő - mondta ő is ugyanazt mint Oliver, bár ő nem volt annyira dühös, és parancsolgató mint ő. Ő nem mondta meg mit tehetek és mit nem. Ő szép érvekkel próbált rávezetni, hogy ne tegyem.

- Miért? Mit csinált, hogy mindenki ennyire félt tőle? - kérdeztem.

- Elég annyit tudnod, hogy ő tipikusan az a rosszfiú, akiktől az apukák rettegnek, ha a lányuk közelében látják. Te jó ember vagy, ne akarj ilyen emberek közelébe kerülni.

Óvatosan oldalra pillantottam és benéztem a kávézó hatalmas üvegablakán. Az a fiú, a csapos, az a bizonyos Mark meredten bámult rám. A tekintetével szinte felfalt. Mélyen a szemembe fúrta és nem eresztett. Mintha azt hinné meg tud babonázni. Dylan óvatosan a vállamra tette a kezét, ezzel kizökkentett és végre szabadulni tudtam a fogságból, melybe a fiú mély, végtelen szemei ejtettek.

- Minden rendben? - nézett át a vállam fölött, ás tisztán láttam, ahogy elfintorodik, mikor a szeme megakadt a fiún, aki még bizonyára mindig meredten nézett. - Hogy vagy? Úgy általában mindennel?

- Megvagyok - vontam meg a vállam.

 - Figyelj, - sóhajtott nagyot a fiú. - Tudom nem kértél, és nem akarom, hogy tolakodásnak érezd, de tovább kutattam.

- És? - csillant fel a lány szeme. - Találtál valamit? Megtudtál valamit a rokonaimról? Élnek még felmenőim a környéken?

- Ezt ne itt beszéljük meg, sok itt a kíváncsi fül és ez bizalmas téma - suttogta. - Valamint ebben a városban vannak olyan dolgok, amikről nem ajánlatos beszélni. A családod története is ezek közé tartozik. Lehet nagy port kavarna ha kiderülne, ki is vagy te.

- Rendben, de hát a nevem alapján bárki rájöhet - válaszoltam halkan, miközben hagytam, hogy elvezessen az utca fergetegéből.

A város, és az egész környék még teljesen új volt számomra, így fogalmam sem volt merre megyünk. Alig pár napja érkeztem, de még szinte semmit nem láttam. Ezt is fel kell írnom a teendők listájára. Annyira lefoglalt a családom utáni kutatás, hogy el is feledkeztem arról, hogy kicsit magamra is gondoljak és kiélvezzem, hogy egy ilyen gyönyörű város szívében állhatok.

Nem is figyeltem merre vezet, bíztam benne, csak mentem utána. Nem számított merre megyünk, hová, csak azt akartam, hogy hosszú idő után megtudhassak valamit. Dylan végigvezetett a főutcán, majd kanyargós mellékutcákon, ahol még mindig túl sok ember járt, és ő mindenáron egy nyugodt helyet akart találni.

- Jajj, állj már meg, és beszélj már! - torpantam meg az utca közepén.

- Figyelj, ezt nem itt kellene megbeszélnünk - súgta halkan, mikor pár arra járó kíváncsi tekintetével találtuk szembe magunkat, miközben elhaladtak mellettünk. - Ígérem, mindent elmondok, csak nem itt - mondta, majd megragadta a kezem és tovább húzott maga után.

Már végképp elvesztem, fogalmam sem volt merről jöttünk, most hol vagyunk és egyáltalán hová megyünk. Csak abban bíztam, hogy utána Dylan szépen haza is kísér, feltéve ha nem az itt lakó rokonaimhoz rontok be.

Szerencsére nem kellett már sokat mennünk, hamar kijutottunk a város nyüzsgéséből, a zajos mellékutcákból egészen a nyugalmas utakig, amiket már nem fedett se járda se kő, pusztán por, hisz egy földúton haladtunk már egy idő után. Valószínűleg bolond vagyok, amiért még csak meg sem fordult a fejemben, hogy miért hagyom, hogy egy alig két napja ismert, számomra idegen fiú, aki akár egy pszichopata sorozatgyilkos is lehetett volna, egy olyan helyre vezessen, ahol még ha sikítok se hall meg senki. De ilyenről persze szó sem volt. Bár talán utólag visszagondolva jobban jártam volna, ha ez történik, mintsem a valóság.

Végül megálltunk. Egy erdős, ligetes részre vezetett kísérőm, akinek szokatlan ábrázat ült arcán. Mintha azon vívódna vajon elmondja-e, vagy inkább hallgasson örökké. Sejtettem, hogy valami nagy dolgot tudott meg, és ez még kíváncsibbá tett. Talán talált egy idős nagymamát, vagy egy aggódó nénikét, aki talán nem is tud rólam és most tárt karokkal vár. De ennél komolyabb dolog volt. Nem egy rokont talált, hanem sokat, felkutatta az egész családfámat, s én kíváncsian vártam mit hoz a sors.

A sors ujja ezúttal rám mutatott, ámbár rá kellett jönnöm, hogy az a középső ujja volt. A családom egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem volna.

- Mondd már! - csaptam le rá azonnal, mire ő lassan, kelletlenül előhalászott a táskájából néhány dokumentumot, amit bizonyára ellopott a munkahelyéről, ahol újságíró gyakornokként dolgozik.

- Figyelj, nem biztos, hogy most kellene erről beszélnünk - próbált lebeszélni, amiből rosszra következtettem. - Csak most tudtad meg a szüleidet is...inkább ne erőltessük!

- Dylan, ne szórakozz velem - mondtam kissé dühösen, majd kikaptam az iratokat a kezéből és felnyitottam azonnal a legfölsőt.

Egy családfa volt az apám részéről, egészen visszamenőleg az 1780-as évekre, vagy még korábbra. Nem vacakoltam a korábbi generációkkal, azokat még ráérek később is tanulmányozni, az én közvetlen felmenőimre vagyok kíváncsi. Megtaláltam az apámat, Victort, és feleségét, a szülőanyámat, Amandát, és én is be voltam jelölve rajta. Könnyek szöktek a szemembe, mikor tudatosult bennem, hogy akkor a szüleim soha nem akartak megválni tőlem, hanem épp akkor hunytak el. Bár furcsálltam, hogy egyik rokonom sem vett magához, hiszen ha jól nézem volt egy nénikém, egy bizonyos Samantha, és egy bácsikám ifjabb Charles Walder, az apja után, akit szintén így hívtak. Visszamenőleg még legalább 7 generációnyi Charles Walder volt a családban, és köztük meg is találtam az általam már ismertet, aki abban a fura 1940-es tűzesetben volt jelen, és a város polgármestere volt.

Viszont egy valami rögtön szemet szúrt. Megláttam a születési dátumokat, de nem csak azt, mindegyik rokonom neve mellett ott szerepelt a haláluk éve is, mindegyiküké. Egyikük sem élt. Még az enyém mellett is ott volt. Dylan a kezembe nyomott egy másik iratot. Ez rólam szólt. A születési anyakönyvi kivonatomat tartottam a kezemben. Minden tökéletes, normál súly, normál hossz s a többi, ám valami szemet szúrt, és egyszerűen úgy éreztem kiszalad a tüdőmből a levegő. A hivatalos, kórházi okmányon volt valami, ami nem hagyott nyugodni: Halva született

Sokkos állapotban néztem a fiúra és szinte ráüvöltöttem, hogy "Mi a franc folyik itt?", "Hogy lehetséges ez?" és még hasonlókat, de a fiú csak hebegett habogott ő sem tudta a választ. De hisz én élek, és mindenki más, a rokonaim, akik megtalálásáról egész életemben álmodoztam...mind halottak.

Nem voltak nagy elvárásaim, nem kértem hogy szépek legyenek, tökéletesek, gazdagok, a kor, nem, vallás, semmi nem számított volna, csupán egy valamit kértem: Éljenek. De az élet ismét tovább sújt fájdalommal. Én pedig ezúttal menthetetlenül, és teljesen összeomlottam.

Utazás közben eltévedni szerencsétlen dolog, de elfelejteni az utazás célját és értelmét... ez sokkal kegyetlenebb érzés. Ezúttal elértem a célomat, de mire odaértem elvesztem, és elveszett az ok is, amiért itt akartam lenni. Eddig mindig elvesztem, majd megtaláltam önmagamat, ha visszaemlékeztem, miért is indultam el egykor. De hiába gondolok vissza, a lány, aki onnan elindult, már nem volt ott, és egy egészen más lány állt most itt. Ezúttal végleg elvesztem, és elvesztettem a reményt is, hogy egy nap, ismét megtalálom önmagamat.

Remélem tetszett, komiknak örülnénk:)

Cup-cup♥