9. rész

Szijjasztok Mindenki!:)

Itt is lennék a legújabb résszel. Így elolvasva egyben, egy kicsit zavaros lett, nekem is, de remélem, hogy tetszeni fog, és megértitek, amit mondani akarok ezzel a résszel.:)

Amit viszont kérni szeretnék tőletek az az, hogy ha olvastad a részt, akkor kérlek hagyj magad után valami nyomot. Mindegy, hogy egy komi vagy csak egy kis pipa a vélemények közül... nekünk mind nagyon fontos, hisze ebből tudjuk, hogy mit szeretnétek olvasni, és min kéne még javítanunk. Úgyhogy ha olvastad a részt a végén légy szíves pötyögj be pár szót komment gyanánt.

Jó olvasás és szép napot Nektek!:)

Üdv,

Lora & Fanni

- Én ezt már nem bírom tovább! – csaptam a pultra – Mindenhol ott vannak. Mindenhol! – sipítottam rémülten.

- Nyugodjon meg kisasszony és mondja el, hogy mi a baja – kezdte higgadtan a recepciós.

- De hát én nyugodt vagyok! – rikácsoltam.

- Kérem, higgadjon le. Ilyen hangnemet nem fogadok el…

- Szarok a hangnemre! – kiáltottam – Most azonnal tüntessék el a fejemből ezeket a hangokat!

- Melyik hangokat? - értetlenkedett a pult mögött álló nő.

-  Mindegyiket!

- Na jó! Kérem maradjon itt és várjon pár percet - fordult el, majd a füléhez emelve a telefont gyorsan hadarni kezdett. Haló, Főorvos úr? Igen. Nem. Igen, itt. Most. Nem tudom. Lehet. Igen. Kérem. Köszönöm. Letette a kagylót és mosolyogva fordult felém.

- Pár perc és itt van a Doktor úr.

- Remek - dünnyögtem kelletlenül, majd a pult tövébe kucorodtam, próbálva kizárni a hangokat a fejemből. Nem sikerült.
Meggyötört arcok néztek le rám, szemük együttérzést sugárzott. Bár nem tudták, hogy mi lehet a bajom, de őket ez nem is érdekelte. Mivel egy légtérben voltunk, a kórházban, így az együttérzés azonnal működésbe lépett. Bátortalan mosolyok, apró biccentések, alig észrevehető integetések... Ezek azok a dolgok, amik tartották bennem a lelket. Egy kívülről szemlélő embernek ezek a dolgok nem jelentettek volna túl sokat, de számomra minden egyes apró megmozdulás, szó vagy tett nagyon is sokat számított. Én ezekből építettem fel a saját kis váramat, az erődöt, ami már hosszú évek óta bevehetetlennek bizonyult. Mert hát ki bízna meg bárkiben is, miután túlélt egy igen nagy tragédiát? Nekem nem volt többé családom, otthonom, barátaim... normális életem.
- Khm - lépett elém valaki - Ön lenne az, aki hangokat hall? - kérdezte gúnyosan a férfi. Ráérősen néztem fel rá. Nem lehetett magasabb nálam, a negyvenes éveiben járhatott, feje tetején kopaszodott és nagy fekete keretes szemüveget hordott. Akárcsak egy tipikus orvos.
- Igen - álltam - Én lennék az elmebajos lány. Meglepetten nézett rám, de sejthette, hogy látom rajta, nem hisz nekem.
- Én ilyet egy szóval sem mondtam - ellenkezett - Csak arra gondoltam, hogy esetleg...
- Ugorjuk át azt a részt, mikor maga elmondja egy párszor, hogy nem gondolta rólam, hogy gyengeelméjű vagyok én meg nem hiszek magának... és szedje ki a fejemből a hangokat! - üvöltöttem a végén. Aki csak arra sétált mind megmerevedve figyeltek minket. A megszeppent orvost és engem, aki mindjárt robbanni készült. Annyira elegem volt már az olyan emberekből, akik mindent jobban tudnak nálam. Nem vagyok fogyatékos, hogy segítségre szoruljak, mindent el tudok egyedül is intézni! Persze ha valami nem megy, akkor vagyok olyan nagylelkű és segítséget kérek, erre mi történik? Kifiguráznak, hülyének néznek és még a szemebe is hazudnak. Ezért szeretek mindent egyedül csinálni és ezért utalom az embereket. Egytől egyig!
- Na jó! Tudja mit - elégeltem meg a hallgatását - Inkább felejtse el amit mondtam, ne raboljuk tovább egymás idejét - legyintettem, majd sarkon fordultam. Már az ajtót nyitottam magam előtt ki, mikor valaki elkapta a karom és visszarántott. Idegesen és egyben meglepetten fordultam vissza. De látva, hogy csak az orvos az, az ég (vagyis plafon) felé emeltem a tekintetem és mintha csak szívességet tennék, lassan ránéztem.
- Mi van? - mordultam rá.
- Maradjon itt. Hátha tudunk valamit tenni.
- Igazán? - húztam fel a szemöldököm - Akkor el tudja tüntetni a hangokat a fejemből? Vagy úgy általában... Tud nekem családot, barátokat és egy otthont szerezni?! - kiáltottam rá hisztérikus állapotban. Nagyokat pislogva próbálta figyelmen kívül hagyni hirtelen kirohanásomat és a vállamnál fogva a váróba invitált. Leültetett az egyik narancssárga székre, majd mellém ült. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, mind a ketten a gondolatainkba merültünk, emésztgetve a nemrég történteket. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de vagy nem tudta megfogalmazni vagy abban nem volt biztos, hogy hogyan reagálnék rá. Mindenesetre megemberelte magát és felém fordult.
- Mi lenne ha újra kezdenénk? Szerintem nem volt alkalmunk normálisan bemutatkozni.
- Ez nem rossz ötlet - mosolyodtam el keserűen - Aira Parish - nyújtottam a kezem.
- Dr. Peter Evans - fogta meg a kezem, azzal a szándékkal, hogy kezet fogjon velem. De mielőtt még megfoghatta volna a kezem a kórház nagy üvegajtaja kivágódott és három rendőr rontott be rajta. Rémülten rezzentem össze  és magam mellé ejtettem a karom.
- Aira Parish - szólt az egyikük - Melyikük Aira Parish?! - kérdezte egyre hangosabban. Értetlenül az orvos felé néztem, aki elég feltűnően lapított.
- Maga... - suttogtam - Maga szólt nekik! - pattantam fel idegesen, mire mind a három férfi felém kapta a fejét.
- Maga Aira Parish? - bökött felém az egyikük. Csalódottan ráztam a fejem, majd egy aprót bólintottam - Most velünk kell jönnie! - ragadta meg a karom. Valami hideg sima felület szorult rá a kezemre. Túlságosan is ismerős volt ahhoz, hogy fel ne ismerjem. Bilincs.
- Én... - dadogta az orvos - Nem volt választásom.
- Még, hogy nem volt választása? - horkantam fel bosszúsan - Mindig van választás. Az már más kérdés, hogy élünk-e a lehetőséggel - mondtam, majd megindultam a rendőrökkel az oldalamon. Kint már elég sötét volt ahhoz, hogy ne lássak semmit. Az egyik férfi a karomnál fogva taszigált el a kocsiig, majd betuszkolt a hátsó ülésre. Szó nélkül engedelmeskedtem, nem nagyon tudtam mást tenni. Azért annyira nem vagyok őrült, hogy három rendőrrel szembeszegüljek. Biztos, hogy mindegyiknél volt fegyver, így maximum a sarokig tudtam volna futni, ott úgy is lelőttek volna.
Amint beszállt a három férfi is a kocsiba (az egyikük mellém) a vezető rátaposott a gázpedálra és, mint akit ágyúból lőttek ki, olyan sebesen hagytuk el a kórház épülettét. Bágyadtan bámultam ki a kocsi ablakán, az éjszakai fényeket figyelve. Mindenhonnan emberek bukkantak fel, türelmetlen taxisok dudáltak vagy éppen kihajolva az ablakon káromkodtak. Nem is sejtették, hogy mindenhol veszély leselkedik rájuk, akármelyik perceben rájuk támadhattak volna.
Egy ideig csendben gubbasztottam a hátsó ülésen, belesüppedve a puha anyagba. Jobb oldalamon egy nagydarab néger férfi ült, az egyenruha mellkasára feszült, névtáblája esetlenül csüngött a sötétkék vásznon. Jenkins. Olvastam le a kis fém táblácskáról. Fel sem tűnt, hogy meddig bámultam a férfi mellkasát, illetve a névtábláját. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, valaki figyelt. Egy kicsit megráztam a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe, majd a férfira meredtem.
- Mi van? - morogtam rá idegesen.
- Khm - köhintett - Először is tessék.
- Igen?
- Semmi. Csak ezt kellett volna mondani - magyarázta.
- Ja, oké.
- Talán rendben.
- Jajj, ki maga? Az anyám? - mordultam fel - Ne javítgasson már folyton ki!
Megrökönyödve nézett rá, de inkább figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet. Én sem szándékoztam beszélgetést kezdeményezni, inkább csöndbe burkolóztam. Ami nem volt jó ötlet, de már nem tehettem mást. A hangok újra megrohamoztak, felemésztve az elmémet. Mint a migrén, úgy kínozta a fejemet, lehetetlenné téve a normál gondolkodást. A fejemhez kaptam, kétrét görnyedtem. Fájdalmamban felsikoltottam, mire mind a három férfi felém kapta a fejét.
- Mit csinál? Mi történt? Mi a baj? - bombáztak a kérdésekkel, de már rég nem köztük jártam.
Fugam. Fugam, fugam. Fugam! MENEKÜLJ! Fugam, fugam, fugam. Visszhangzott a fejembe, mire sikerült megértenem. A suttogás amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott. Kifáradva és értetlenül egyenesedtem ki az ülésen. Verejtékező homlokomhoz kaptam a kezem, próbáltam megmasszírozni sajgó halántékomat.
- Mi történt az előbb? - kérdezte félve a mellettem ülő rendőr.
- Miről beszél? - néztem rá. Próbáltam leplezni a zavaromat, de hát látta, hogy mi történt velem.
- Most. Itt mellettem sikított fel, majd a fejéhez kapott.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszél - ráztam a fejem - És megköszönném, ha békén hagyna.
Hitetlenkedve nézett rám Jenkins őrmester, de csak úgy, mint az előbb, most sem firtatta ellenséges viselkedésemet. Előre meredtem. Tekintetem, túl a szélvédőn, keresett valamit. Tudtam, hogy nem ok nélkül hallottam azokat a hangokat, de nem tudtam mire vélni. Csak egy szót vettem ki tisztán, azt is alig. Menekülj. De miért? Honnan? Mi elől? A gondolatok úgy cikáztak a fejemben, hogy félő volt, hamarosan felrobban.
Na jó!
Nem tudom, hogy ez mit akar jelenteni, de bízom az ösztöneimben, így muszáj volt menekülnöm. Óvatosan a néger férfira néztem, majd a pisztolyra, ami az oldalán lógott. Nem volt sok esélyem, de inkább megpróbálok megszökni, mintsem újra rácsok mögé kerüljek. Észrevétlenül soroltam a kocsi túlsó végébe, a bal ajtóhoz. A kezem már a kilincsen volt, mire rám szóltak. A vér is megfagyott az ereimben, megmozdulni sem bírtam.
Lebuktam. Lebuktam. Lebuktam. Lebuktam.
Visszhangzott a fejemben, majd kelletlenül a rendőr felé fordultam.
- Öhm, igen? - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Csak tudni akartam, hogy biztos minden rendben van-e.
- Persze.
- Akkor jó - mosolygott rám, majd újra beletemetkezett a magazinjába. Gyorsan visszafordultam az ajtóhoz, majd egy határozott mozdulattal kinyitottam. A szél azonnal az arcomba csapott, a szemből jövők őrületes dudálásba kezdtek.
- Mi a franc! - horkant föl a rendőr, majd utánam kapott.
- Eressz! - kiáltottam. Már kész voltam az ugrásra, mire a rendőr elkapta a lábam. Viaskodni kezdtünk. Erőfölényben volt, de nem hagytam magam. Egy jól irányzott rúgással kiszabadítottam a lábam, de ezzel egy időben kidőltem a kocsiból. Eltátottam a számít, de a torkomon akadt a szó. Akár egy hal, úgy tátogtam a levegőbe. Görcsösen markolásztam a táskámat, lelkiekben felkészültem a totális megsemmisülésre. Utoljára felidéztem a házunkat, szüleimet, Craig-et... az idő mintha egyszeriben lelassult volna. Láttam ahogy a rendőrautó lelassít, majd végleg megáll. A három rendőr, mind kipattantak a járműből és felém rohantak. Szédültem. Émelyegtem.
Az aszfalt.
Egyszeriben olyan mérhetetlen nagy nyomást éreztem a testemen, mintha egy tonnás követ raktak volna rám. Félő volt, hogy bármelyik pillanatban fölhányok valamit, mondjuk az összes belső szervemet. A levegő a tüdőmbe szorult, alig kaptam levegőt. A számban fémes ízt éreztem, fejem sajgott a fájdalomtól. Testrészeim egy testként lüktetett. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy ez volt életem utolsó nagy hülyesége, de egy részem mégis remélte, hogy nem itt ér el a halál. Szemeimet olyan erősen tartottam csukva, hogy félő volt, a végén még kiesnek a helyükről. Szám egy vonallá préselődött, fülemben dobogott a vér. Nem hallottam és nem is láttam senki mást, próbáltam utolsó perceimet telje csendben és nyugalomban tölteni.
Kár, hogy akaratom ellenére egy kósza sikoly hagyta el a számat.
- Ott van! - hallottam távoli hangokat - Azt hiszem még él.
Hahó! Még én is itt vagyok. Attól még, hogy jelen pillanatban nem tudok megszólalni, még nagyon is élek. Fafejek!
Úgy rájuk kiabáltam volna, de a fájdalom felülkerekedett az elmémen, így egy hang sem jött ki a torkomon, bármennyire is próbálkoztam. Ha már meghalni nem vagyok képes - a jelek szerint legalábbis - akkor legalább menekülnöm kéne. Megpróbáltam megmozdítani az egyik karom. Nem ment. A másikat is. Meg sem mozdult.
A francba!
Gyorsan lehiggadtam, összpontosítottam, majd megemeltem az egyik kezem. Megmozdult! Épphogy, de már valami haladás. Homlokom ráncba szaladt, erőlködnöm kellett, hogy ki tudjam nyitni a szemeimet. Nagy nehezen, de sikerült. Óvatosan, lassan felültem. Próbáltam észrevehetetlen maradni a mellettem álló három rendőr számára, akik megállás nélkül ordibáltak a másikkal. Szédültem, a világ velem együtt forgott. Émelyegtem. De muszáj volt megszöknöm. Négykézlábra vergődtem, majd óvatosan felálltam. Ajkaimat egy apróbb nyögés hagyta el, amint felegyenesedtem.
- Hé! - kiáltotta az egyik rendőr - Azonnal állj meg!
- Fenéket! - sziszegtem, majd futásnak indultam. Vagyis csak próbáltam. Lábaim sajogtak, fejem szét akart robbanni, és mindenből kettőt láttam. Szerencsém van, hogy legalább túléltem az esést.
- Parish! Aira Parish! - futott utánam Jenkins - Nem akarunk bántani. Kérlek állj meg!
- Hiszek önnek - fordultam hátra futás közben - Csak a társaiban nem bízom.
Fuss! Fuss! Fuss!
Az agyam folyamatosan küldte az információkat, testem mégis nehezen reagált rá. A sarokig sikerült elfutnom, onnan viszont már nem volt sok esélyem. Vagy tovább futok és előbb-utóbb úgy is elkapnak, vagy elbújok valahová. Addig hezitáltam, míg egy busz meg nem állt a megállóban. Azonnal cselekedtem. Felnyomultam a buszra. Tömve volt. Így legalább sikerült valamilyen szinten elvegyülnöm a tömegben. Amint elindultunk és láttam, hogy a rendőrök tehetetlenül nézik elmenni a járművet, fellélegeztem.
Megúsztam.
- Kisasszony jól érzi magát? - szólított meg egy idős hölgy.
- Igen - bólintottam bizonytalanul, majd némaságba burkolóztam. Ezt a néni is láthatta rajtam, mert többet nem kérdezősködött. Másfél óráig utaztam a buszon, mire megékeztem a kikötőbe. Komótosan szálltam le a buszról, majd a hajók felé vettem az irányt. Lehajtott fejjel sétáltam végig a tenger partján, majd egy üres padra ültem. Az égre emeltem a tekintetem, egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem. Egész testem remegett, a nemrég kapott sokk alól még nem sikerült teljesen felépülnöm. Alig volt pár lélek az utcákon, nem kellett attól félnem, hogy valaki rám talál. Lenyugodva kémleltem az eget, csillagképeket keresve.
- Vajon emlékszik még? - suttogtam az éjszakába.
- Látom a régi szokásodat megtartottad - szólalt meg valaki a sötétből - Még mindig szeretsz hangosan gondolkodni.
- Hát eljöttél? - hagytam figyelmen kívül az előbb tett megjegyzését.
- Ha ilyen SMS-t kapok, azonnal indulni szoktam.
- Értem.
Leült mellém; ő is az eget kezdte kémlelni. Egyikünk sem szólt, mind a ketten a gondolatainkba merültünk. Végül ő törte meg a csendet:
- Megtudhatom, hogy miért hívtál ide?
- Segítségre van szükségem - vallottam be, némi hallgatás után.
- Hm...
- Inkább felejtsd el! - ráztam meg a fejem - Nincs szükségem segítségre, majd megoldom egyedül.
- Várj, várj! - állított le - Szívesen segítek, örülök, hogy rám gondoltál.
- Köszönöm. Szóval  a segítséged azért kéne, mert mikor... És elmondtam neki mindent. Az elejétől a végéig, még a mostani rendőrökkel való incidenst is.
- Öhm... - ráncolta a homlokát - Ez elég bonyolult, de persze mindenben számíthatsz rám.
- Köszönöm Robert - mosolyogtam  a férfira.
- Mi ez a megszólítás? - grimaszolt.
- Bocs. Csak már nagyon régen nem találkoztunk.
- Tudom. De most itt vagy, és a segítségemre van szükséged, tehát segítek.
- Tudom.
- Na de most menjünk, mert mindjárt idefagyok a padhoz - csapott a vállamra, majd felállt. Nevetve néztem a távolodó alakját, majd utána siettem. Egyszerre szálltunk be a kocsijába, majd siettünk a nagy barokk stílusú házhoz.