Sziasztok Mindenki!:)
Opsz! Elég rég hoztunk nektek részt, de mint kiírtuk egy kisebb szünetre volt szükségünk. De mostanra sikerült utol érnünk magunkat - remélem ez így is marad - és próbáljuk ismét péntekenként hozni a részt. Nem terveztem, hogy 7 vagy 8 hét kimaradás lesz, de így alakult. Sajnálom, de tényleg.:/ Viszont most itt a rész, ami remélem egy picit kárpótol titeket.:)
Amit még szeretnék megosztani veletek a rész előtt, az az, hogy megkaptam életem első jegyét ebben az évben, ami egy olasz 5ös!!! Wáá! Nagy tapsot nekem... najó! Csak azért örülök neki ennyire, mert amúgy nekem nem nagyon fekszik ez a tantárgy és amúgy ki nem állhatom, de akkor is!!!:) Szóval most minden heppi. *idiótán vigyorgó fej*
A rész Terra szemszögéből íródott, remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket.:)
Szép napot és jó olvasást Nektek!
Ui.: és kitartást a sulihoz!!;D
Amit még szeretnék megosztani veletek a rész előtt, az az, hogy megkaptam életem első jegyét ebben az évben, ami egy olasz 5ös!!! Wáá! Nagy tapsot nekem... najó! Csak azért örülök neki ennyire, mert amúgy nekem nem nagyon fekszik ez a tantárgy és amúgy ki nem állhatom, de akkor is!!!:) Szóval most minden heppi. *idiótán vigyorgó fej*
A rész Terra szemszögéből íródott, remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket.:)
Szép napot és jó olvasást Nektek!
Ui.: és kitartást a sulihoz!!;D
Üdv,
Fanni & Lora
Feldúltan siettem vissza a kollégiumba. Nixie teljesen az agyamra ment,
direkt engem provokált. Ha senki nem lett volna rajtunk kívül a parton, akkor
biztos, hogy megfojtom ott helyben.
- Ezt nem hiszem el! – csapkodtam idegesen a kezeimmel – Az a lotyó
mindenki szeme láttára képes rámászni szegény Benett-re.
Kirohanásomat Kennának kellett végighallgatnia, aki megértően
bólogatott. Próbált tempót tartani velem, ezért néha a saját lábában is
megbotlott.
- Ezt el tudod hinni?! Levette a tangáját. A tangáját! – rikácsoltam magamból
kikelve.
- Ühüm – bólintott – Szerintem is elég éretlen viselkedés volt tőle –
pirult el ismét, amint eszébe jutott a fél órával ezelőtti esemény.
- Nem egyszerűen éretlen, hanem szánalmas! - fortyogtam mérgemben.
- Csak nincs valami probléma? - hallottam meg azt az idegesítő hangot magam mögül. Gyorsan kihúztam magam, majd a legeredetibb mosolyomat felvéve, Nixie felé fordultam.
- Minden a legnagyobb rendben! - vigyorogtam, bár inkább tűnt vicsornak - Ma is megvolt a megfelelő mennyiségű tanulás, szórakozás valamint a prostik száma. Kár, hogy én még sem szórakoztam - biggyesztettem le alsó ajkamat.
- Elmész te a fenébe, Clarke! - sziszegte, mint egy kígyó, majd a fenekét riszálva elvonult a fiúk kollégiuma felé. Valószínűleg megint Olivert akarta megfűzni. Megvártam míg becsapja maga után az ajtót, majd tehetetlenül rogytam le az ágyamra. Nagyokat sóhajtoztam, remélve, hogy Kenna veszi az adást, de látszólag egy cseppet sem volt képben.
Nem igaz, hogy nem veszi észre, hogy szenvedek!
- Khm - köhintettem, magamra terelve a figyelmét - Szerinted mit csináljak?
- Semmit - vont vállat - Ha nem érdeklődsz úgy Benett iránt, mint ő irántad, akkor semmi szükség a féltékenykedésre. Nem te mondtad, hogy ki nem állhatod Benettet? Márpedig ha ez így van, akkor minek idegeskedsz azon, hogy Nixie mit csinál vele? Végül is semmi olyan szál nem fűz a fiúhoz, ami miatt ki kéne akadnod.
- Hű! - lepődtem meg - Ezzel nem igazán segítesz.
- Hát nekem ez a meglátásom. Bár ha mégis tetszik neked a srác, akkor egészen más lesz a vélemé...
- Nem tetszik! - vágtam rá azonnal.
- Akkor minden a legnagyobb rendben - mosolyodott el vörös barátnőm, majd fülébe dugva a fülhallgatót, elmerült az éppen olvasott könyvében. Csalódottan dőltem az ágyra, nem erre a válaszra számítottam. Tudtam, hogy igaza van Kennának, én mégsem bírtam nyugton maradni. Minduntalan az a pár perc járt a fejemben, ami a parton történt.
Nixie és az ő hülye fehérneműje.
Áá, kezdek megőrülni!
Lekászálódtam az ágyról, felkaptam a könyveimet és kibaktattam a kollégium kertjébe. Reméltem, hogy a tanulás, majd elvonja a gondolataimat, és ha nem is örökre, de egy kis időre meg tudok feledkezni a délelőtt eseményiről. Átmentem az előkerten, majd a tuják szegélyezte ösvényen, végül fellépkedtem a fából készült lépcsőkön, hogy aztán a tornácon nyugalomra leljek. Nemrég fedeztem fel ezt a helyet; szerencsémre nem sokan járnak erre. Ezért is tetszett meg annyira. Fák, bokrok, cserjék ölelésében megbújva helyezkedik el a kis tornác, messze minden emberi zajtól és tevékenységtől. Tökéletes pihenőhely.
Lehúztam a nagy fehér lepedőt a függőágyról, majd kényelmesen elhelyezkedtem a háló szerű fekvőalkalmatosságon. Felnyitottam a latin könyvet és tanulni kezdtem. Percek vagy órák teltek el, nem tudom. A szavak csak úgy kavarogtak a fejemben, össze nem illő mondatok sorakoztak agyam mélyén. Próbáltam tanulni, de agyam képtelen volt feldolgozni a rengeteg információt.
Teljesen máshol járt az eszem.
- Ez így nem fog menni - sóhajtottam fáradtan. Be kellett látnom, hogy igenis érdekelt a délelőtti incidens, de ami a legjobban idegesített, hogy igenis éreztem valamit Benett iránt, de még magam sem tudtam megmondani, hogy mit. - Ha ez így fog folytatódni, én elmegyógyintézetbe kerülök - csuktam be a latin könyvet, majd felültem a hintaágyban. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, fejemet az ég felé emeltem. A Nap sugarai lágyan cirógatták meggyötört arcomat, a szél bele- belekapott barna fürtjeimbe. Oly békés és nyugodt volt a természet. Sehol egy veszedelem, egy rém, egy vadállat...
...ág reccsent a bokrok sűrűjében. Azonnal felkaptam a fejem az idegen zajra, végtagjaim megfeszültek. A békés nyugalom helyét átváltotta valami más. Valami rémisztő.
- Ki van ott? - kérdeztem cérnavékony hangon. Még engemet is meglepett, hogy mennyire félek. Halk morgás hallatszott a hátam mögül, de mire oda fordultam nem volt ott semmi. Légzésem felgyorsult, szívem ezerrel kalapált. Mint egy kis kolibri.
Újabb ágreccsenés töltötte be a csendes teret, csak most a bal oldalam felől. Oda kaptam a fejem, mire farkasszemet néztem egy izzó szempárral. A sövény közül egy vad tekintet figyelt. Nagyot nyeltem, majd lassan hátrálni kezdtem. Nem tudtam, hogy mi lapul a bokorban, de semmiképp sem szándékoztam megvárni, míg megmutatja igazi valóját. Egymás után lépegettem hátrafelé, egy pillanatra sem tévesztve szem elől, azt a valamit. Két szeme összeszűkült, amint tettem egy nagyobb lépést. Abban a pillanatban megálltam, megvárva az ismeretlen teremtmény következő lépését. A bokrok megrezzentek, levelek szálltak alá az ágakról. Egy fekete mancs bukkant fel, majd egy másik. A lábak kampószerű karmokban végződtek. Egy-egy akkora volt, mint a mutatóujjam. A szörny lábszárait vastagon szőr borította, színe meghatározhatatlan volt. Az ébenfekete és a hamuszürke közti összes árnyalat keveréke. Nagyjából így tudnám leírni.
Az állat újra morgott és előmerészkedett rejtekhelyéről. Óriási volt.
Termetre, akár egy grizzly, testalkatra pedig farkasra emlékeztetett. Szeme vörösen izzott, akár a parázsló tűz. Csapzott, fekete bundája csomókban meredezett az ég felé. Száját milliónyi hegyes fog ékesítette, melyeket előszeretettel meresztgetett felém. Morgása a csontomig hatolt, olyan volt, akár egy veszett farkas. Karmaival a földet kaparta, fogait vadul csattogtatta. Nyeltem egy nagyot és újra hátrálni kezdtem. Tudtam, hogy végzetes döntés volt ez a részemről, de abban a pillanatban nem tudtam józanul gondolkodni, minél előbb el akartam onnan tűnni. A farkas vagy grizzly - tényleg nem tudtam, hogy mi lehet az - hangosan felüvöltött és tett egy lépést előre. Ekkor valami meghatározhatatlan szag csapta meg az orromat. A rothadás és az égett hús keveréke lehetett. A halál szaga. Olyan erős volt a bűz, hogy koncentrálnom kellett, el ne veszítsem az egyensúly érzékemet. Mintha kábító lövedékkel vertek volna fejbe. Szédülni és imbolyogni kezdtem, míg végül nekiestem a veranda korlátjának. A kert hirtelen elsötétült előttem, majd újra megjelent a maga természetellenes valójában. A homlokomat ráncolva néztem körbe keresve a szörnyet, ami az előbb még az orrom előtt volt. Most viszont eltűnt. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy sikerült a szörnynek elkábítania.
- A francba - morogtam, majd a hátamat a korlátnak vetve leültem a földre.
Hát jöjjön aminek jönnie kell! Tudtam, hogy nem menekülhetek el a vadállat elől, fizikai képtelenség lett volna. Tízszer olyan erős volt, és majdnem négyszer akkora, mint én. Még ha egy kis szerencsével el is tudtam volna bújni, nem lapulhattam ott örökké. Előbb vagy utóbb megtalált volna és akkor végez velem. Beletörődve a sorsomba vártam, hogy utolérjen a Halál.
A vad a semmiből termett elő, hatalmas állkapcsát a fejem fölött csattogtatta. Szája rothadt hústól bűzlött, szeme vérben úszott. Hatalmas feje beterítette az egész látóteremet, esélytelen volt a menekülés. Fülsüketítő morgása a dobhártyáimat szaggatta, mégis meghallottam valamit a távolból.
Terra Clark, vidimus vos. Reginam statuit tamen elegit vobis. Vos interitum, ante solis occasum. Venimus ad vobis.
Nem is igazán a távolból hallottam, sokkal inkább a fejemben. Mintha az állat beszélt volna hozzám. Óvatosan kinyitottam a szemem és egyenesen a fenevad szemeibe bámultam. A két szembogár nélküli érzékszerv, mint két örvény, rabul ejtett. Csak néztem a nagy feketeséget, mígnem újra a hangokat nem hallottam. A fejemben visszhangzott, kényszerítve, hogy még jobban figyeljek.
Terra Clark, vidimus vos. Reginam statuit tamen elegit vobis. Vos interitum, ante solis occasum. Venimus ad vobis.
Ismerősek voltak a szavak, de nem emlékeztem. Tudtam, hogy nekem fel kellene ismernem a hangot, de semmire sem tudtam figyelni.
- Mit akarsz tőlem? Ki vagy te?! - kiáltottam a félelemtől vezérelve. Az irdatlan nagy fenevad egy pillanatra, mintha meglepődött volna, de az a parányi meglepettség hamar eltűnt szemeiből, helyét a gyilkolás iránti vágy vette át. Egy utolsót üvöltött, majd elrugaszkodott a földről és nekem vetette magát.
Az idő mintha egyszeriben lelassult volna. Na persze nem úgy, mint a filmekben... A főszereplő csajt megtámadják, ő úgy érzi, hogy minden megállt körülötte, majd az élete lepereg a szeme előtt. Közben megérkezik a megmentő - természetesen a szőke herceg képében - és még mielőtt a gonosz megölhetné a lányt, a srác megmenti őt, és ellovagolnak a naplementében.
Na ez nem ilyen volt!
Az idő tényleg megállt!
Értetlenül néztem körbe. Ez lehetetlen... -gondoltam. Fölnéztem a robusztus testre, mely felém magasodott, árnyékba vonva a körülöttem lévő teret. Szőrét a szél lobogtatta, szemei követték a mozdulataimat, de mozdulni nem tudott. Teljesen lefagyott.
Fölkászálódtam a földről, majd megkerülve a szörnyeteget, indultam volna a kollégiumba, mikor valami megreccsent a bokrok között. Csak még egyfarkast ne! -sóhajtottam fel. Gyorsan körbenéztem, hátha máshonnan is fenyeget veszély, de a kis kert üresnek látszott. Tudtam, hogy valami van itt, a jelek mégis arra utaltak, hogy nincs itt semmi. De aztán újabb hangokat hallottam. A hátam mögül jött; mintha egy ág reccsent volna. Megperdültem a tengelyem körül és egy adott bokorra próbáltam fókuszálni.
- Van ott valaki? - szólaltam meg bátortalanul, hangom oly idegennek és távolinak hatott. De persze a kérdésemre nem érkezett válasz. - Na jó! Ha nem jössz most azonnal elő, nagyon megbánod! - fenyegetőztem. Nem vagyok valami jó benne, de szükség esetén próbáltam a keményebbik, szigorúbb felemet mutatni. Ez kész röhej! Még is mit csinálnék vele ha nem jön elő?! Idióta! -morgolódtam magamban. Nem volt mit tenni, nekem kellett megnéznem, hogy ki lapul a bokrok mélyén. Kelletlenül ugyan de tettem egy bátortalan lépést előre, majd összesen három nagyobb szökkenéssel átszeltem a kis udvart. Megállva a terebélyes cserjék előtt vártam még pár pillanatot, majd megfogva az egyik ágat, rázni kezdtem a bokrot. A levelek, mint milliónyi kis hullócsillagok, szálltak alá, beterítve a zöldellő földet. Egy pillanatra lepillantottam a talajra, és ez már elég is volt ahhoz, hogy a bokorban bujkáló idegen eltűnjön. Egy gyors villanás, ágak reccsenése, majd ismét csönd borult a piciny kertre. Az összes dolog, amit maga után hagyott egy fura motívumokkal díszített izé volt. Homlokomat ráncolva hajoltam le a szokatlan tárgyért, majd a kezemben tartva kiegyenesedtem. Leporoltam róla a fűcsomókat és az apróbb kavicsokat, majd kezeim közt forgatva, vizsgálni kezdtem. Nagyon ismerős volt a kicsi tárgy, mégsem ismertem fel elsőre.
Egy karkötő.
A felismerés olyan hirtelen tört rám, mintha fejbe csaptak volna egy ásóval... vagy valami hasonló tárggyal. Bár az igaz, hogy ékszernek elég furcsa volt, mégis biztos voltam benne, hogy az egy karkötő. Bőrből készült, a csatt része pedig valamilyen fémből készült. A karkötő felületén pedig apró minták voltak belevésve. Még sosem látott motívumok, melyek valami fontosan őriztek, jelképeztek.Már éppen kezdtem volna közelebbről is szemlélni őket, mikor hatalmas puffanás hangja töltötte be a csendes teret. Hátra kaptam a fejem, de már késő volt. A farkas újra tudott mozogni. Rám meresztette gyilkos tekintetét, majd nekem vetette magát. Egy utolsó sikoly hagyta el ajkaimat; kezeimet az arcom elé kaptam...
...egy éles üvöltés, hasogató fájdalom a karomban, majd minden elsötétült. Távoli hangok, morajlás, dulakodás, a szél lágy érintése az arcomon. Ez az összes dolog, amit éreztem. A testem minden porcikája fel akart kelni, de az agyam nem engedelmeskedett neki. Mintha egy láthatatlan falba ütköztem volna. Erőlködtem, küszködtem ellen, míg valami különös erőt nem éreztem. Mintha a kétségbeesett hívásomat meghallotta volna valaki, és válaszolt volna rá. A föld megmozdult alattam, a fák zúgolódni kezdtek, az állatok ijedten hagyták el a kertet. Félelmetes érzés volt. És abban a pillanatba valami visszahúzott a jelenbe. Fuldokolva ültem fel, a tüdőm megtelt friss levegővel. Karomba éles fájdalom hasított. Ömlött belőle a vér - a farkasnak sikerült megsebeznie engem. Bár jelen pillanatban ez volt a legkevesebb. Ugyanis még mindig itt ólálkodott körülöttem várva az alkalmas pillanatot, mikor lecsaphat rám.
- Terra fuss innen! - kiáltott rám valaki. Kábán fordultam körbe, mire Benett elém ugrott. Pont a vadállat és én közém. Kezében egy kerti gereblyét szorongatott, melyet fegyverként használt a vad ellen. Elkerekedett szemmel néztem rá.
- Te meg mit csiná...
- Csak menj innen! - nézett át a válla fölött bosszúsan.
- Nem hagylak itt... ezzel! - mutattam rá a vicsorgó farkasra. Már éppen válaszra nyitotta a száját, mikor a szörny támadásba lendült. Benett felé kapott karmokban végződő mancsával. - Benett vigyázz! - sikítottam fel. A fiú rögtön ugrott. Elhajolt a karmok elől, majd támadt. Olyan volt, mint egy igazi harcos. Ugrott, hajolt, döfött a gereblyével, míg meg nem sebesítette ellenfelét. Fej-fej mellett harcoltak, bár Benett talán egy kicsit gyorsabb volt. Egy hirtelen pillatanban előre döfte a gereblyét, ami így az állat hasába mélyedt. Értetlenül néztem a jelenséget. A farkas felordított, a földre zuhant, majd vonaglani kezdett. Pár percig csak rángatózott, majd nyugton maradt. Mintha kimúlt volna... Aztán millió apró darabra robbant szét.
Nem hazudok!
Tényleg szétrobban, mint egy fellőtt tűzijáték. A hamu és szőr darabkák beterítették a levegőt és a földet. Mindent feketeség borított.
- Azta... - tátottam el a számat.
- Mi történt? - nyögött fel Benett. A földön hevert, nem messze attól a helytől, ahol a farkas ezer kis darabra robbant. Odakúsztam hozzá; a szemébe néztem.
- Nem emlékszel? - kérdeztem csodálkozva - És honnan szerezted a gereblyét?!
Amint meghallotta a hangomat, mintha felvilágosult volna. Fölpattant a fűből, engem is maga után rángatva. Teste megfeszült, tekintete ijedségről árulkodott.
- Azonnal tűnjünk innen - suttogta.
- Mi? Miért? - értetlenkedtem - De hisz nem láttad, hogy mi törté...
- Sajnos láttam! Ezért is megyünk most el innen - húzott maga után. Esélyem sem volt ellenkezni. Beletörődve csökönyösségébe, utána eredtem. A kis kert kapujában azonban még utoljára visszanéztem a hamu lepte kertre, majd a kolesz felé vettük az irányt.
Nem igaz, hogy nem veszi észre, hogy szenvedek!
- Khm - köhintettem, magamra terelve a figyelmét - Szerinted mit csináljak?
- Semmit - vont vállat - Ha nem érdeklődsz úgy Benett iránt, mint ő irántad, akkor semmi szükség a féltékenykedésre. Nem te mondtad, hogy ki nem állhatod Benettet? Márpedig ha ez így van, akkor minek idegeskedsz azon, hogy Nixie mit csinál vele? Végül is semmi olyan szál nem fűz a fiúhoz, ami miatt ki kéne akadnod.
- Hű! - lepődtem meg - Ezzel nem igazán segítesz.
- Hát nekem ez a meglátásom. Bár ha mégis tetszik neked a srác, akkor egészen más lesz a vélemé...
- Nem tetszik! - vágtam rá azonnal.
- Akkor minden a legnagyobb rendben - mosolyodott el vörös barátnőm, majd fülébe dugva a fülhallgatót, elmerült az éppen olvasott könyvében. Csalódottan dőltem az ágyra, nem erre a válaszra számítottam. Tudtam, hogy igaza van Kennának, én mégsem bírtam nyugton maradni. Minduntalan az a pár perc járt a fejemben, ami a parton történt.
Nixie és az ő hülye fehérneműje.
Áá, kezdek megőrülni!
Lekászálódtam az ágyról, felkaptam a könyveimet és kibaktattam a kollégium kertjébe. Reméltem, hogy a tanulás, majd elvonja a gondolataimat, és ha nem is örökre, de egy kis időre meg tudok feledkezni a délelőtt eseményiről. Átmentem az előkerten, majd a tuják szegélyezte ösvényen, végül fellépkedtem a fából készült lépcsőkön, hogy aztán a tornácon nyugalomra leljek. Nemrég fedeztem fel ezt a helyet; szerencsémre nem sokan járnak erre. Ezért is tetszett meg annyira. Fák, bokrok, cserjék ölelésében megbújva helyezkedik el a kis tornác, messze minden emberi zajtól és tevékenységtől. Tökéletes pihenőhely.
Lehúztam a nagy fehér lepedőt a függőágyról, majd kényelmesen elhelyezkedtem a háló szerű fekvőalkalmatosságon. Felnyitottam a latin könyvet és tanulni kezdtem. Percek vagy órák teltek el, nem tudom. A szavak csak úgy kavarogtak a fejemben, össze nem illő mondatok sorakoztak agyam mélyén. Próbáltam tanulni, de agyam képtelen volt feldolgozni a rengeteg információt.
Teljesen máshol járt az eszem.
- Ez így nem fog menni - sóhajtottam fáradtan. Be kellett látnom, hogy igenis érdekelt a délelőtti incidens, de ami a legjobban idegesített, hogy igenis éreztem valamit Benett iránt, de még magam sem tudtam megmondani, hogy mit. - Ha ez így fog folytatódni, én elmegyógyintézetbe kerülök - csuktam be a latin könyvet, majd felültem a hintaágyban. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, fejemet az ég felé emeltem. A Nap sugarai lágyan cirógatták meggyötört arcomat, a szél bele- belekapott barna fürtjeimbe. Oly békés és nyugodt volt a természet. Sehol egy veszedelem, egy rém, egy vadállat...
...ág reccsent a bokrok sűrűjében. Azonnal felkaptam a fejem az idegen zajra, végtagjaim megfeszültek. A békés nyugalom helyét átváltotta valami más. Valami rémisztő.
- Ki van ott? - kérdeztem cérnavékony hangon. Még engemet is meglepett, hogy mennyire félek. Halk morgás hallatszott a hátam mögül, de mire oda fordultam nem volt ott semmi. Légzésem felgyorsult, szívem ezerrel kalapált. Mint egy kis kolibri.
Újabb ágreccsenés töltötte be a csendes teret, csak most a bal oldalam felől. Oda kaptam a fejem, mire farkasszemet néztem egy izzó szempárral. A sövény közül egy vad tekintet figyelt. Nagyot nyeltem, majd lassan hátrálni kezdtem. Nem tudtam, hogy mi lapul a bokorban, de semmiképp sem szándékoztam megvárni, míg megmutatja igazi valóját. Egymás után lépegettem hátrafelé, egy pillanatra sem tévesztve szem elől, azt a valamit. Két szeme összeszűkült, amint tettem egy nagyobb lépést. Abban a pillanatban megálltam, megvárva az ismeretlen teremtmény következő lépését. A bokrok megrezzentek, levelek szálltak alá az ágakról. Egy fekete mancs bukkant fel, majd egy másik. A lábak kampószerű karmokban végződtek. Egy-egy akkora volt, mint a mutatóujjam. A szörny lábszárait vastagon szőr borította, színe meghatározhatatlan volt. Az ébenfekete és a hamuszürke közti összes árnyalat keveréke. Nagyjából így tudnám leírni.
Az állat újra morgott és előmerészkedett rejtekhelyéről. Óriási volt.
Termetre, akár egy grizzly, testalkatra pedig farkasra emlékeztetett. Szeme vörösen izzott, akár a parázsló tűz. Csapzott, fekete bundája csomókban meredezett az ég felé. Száját milliónyi hegyes fog ékesítette, melyeket előszeretettel meresztgetett felém. Morgása a csontomig hatolt, olyan volt, akár egy veszett farkas. Karmaival a földet kaparta, fogait vadul csattogtatta. Nyeltem egy nagyot és újra hátrálni kezdtem. Tudtam, hogy végzetes döntés volt ez a részemről, de abban a pillanatban nem tudtam józanul gondolkodni, minél előbb el akartam onnan tűnni. A farkas vagy grizzly - tényleg nem tudtam, hogy mi lehet az - hangosan felüvöltött és tett egy lépést előre. Ekkor valami meghatározhatatlan szag csapta meg az orromat. A rothadás és az égett hús keveréke lehetett. A halál szaga. Olyan erős volt a bűz, hogy koncentrálnom kellett, el ne veszítsem az egyensúly érzékemet. Mintha kábító lövedékkel vertek volna fejbe. Szédülni és imbolyogni kezdtem, míg végül nekiestem a veranda korlátjának. A kert hirtelen elsötétült előttem, majd újra megjelent a maga természetellenes valójában. A homlokomat ráncolva néztem körbe keresve a szörnyet, ami az előbb még az orrom előtt volt. Most viszont eltűnt. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy sikerült a szörnynek elkábítania.
- A francba - morogtam, majd a hátamat a korlátnak vetve leültem a földre.
Hát jöjjön aminek jönnie kell! Tudtam, hogy nem menekülhetek el a vadállat elől, fizikai képtelenség lett volna. Tízszer olyan erős volt, és majdnem négyszer akkora, mint én. Még ha egy kis szerencsével el is tudtam volna bújni, nem lapulhattam ott örökké. Előbb vagy utóbb megtalált volna és akkor végez velem. Beletörődve a sorsomba vártam, hogy utolérjen a Halál.
A vad a semmiből termett elő, hatalmas állkapcsát a fejem fölött csattogtatta. Szája rothadt hústól bűzlött, szeme vérben úszott. Hatalmas feje beterítette az egész látóteremet, esélytelen volt a menekülés. Fülsüketítő morgása a dobhártyáimat szaggatta, mégis meghallottam valamit a távolból.
Terra Clark, vidimus vos. Reginam statuit tamen elegit vobis. Vos interitum, ante solis occasum. Venimus ad vobis.
Nem is igazán a távolból hallottam, sokkal inkább a fejemben. Mintha az állat beszélt volna hozzám. Óvatosan kinyitottam a szemem és egyenesen a fenevad szemeibe bámultam. A két szembogár nélküli érzékszerv, mint két örvény, rabul ejtett. Csak néztem a nagy feketeséget, mígnem újra a hangokat nem hallottam. A fejemben visszhangzott, kényszerítve, hogy még jobban figyeljek.
Terra Clark, vidimus vos. Reginam statuit tamen elegit vobis. Vos interitum, ante solis occasum. Venimus ad vobis.
Ismerősek voltak a szavak, de nem emlékeztem. Tudtam, hogy nekem fel kellene ismernem a hangot, de semmire sem tudtam figyelni.
- Mit akarsz tőlem? Ki vagy te?! - kiáltottam a félelemtől vezérelve. Az irdatlan nagy fenevad egy pillanatra, mintha meglepődött volna, de az a parányi meglepettség hamar eltűnt szemeiből, helyét a gyilkolás iránti vágy vette át. Egy utolsót üvöltött, majd elrugaszkodott a földről és nekem vetette magát.
Az idő mintha egyszeriben lelassult volna. Na persze nem úgy, mint a filmekben... A főszereplő csajt megtámadják, ő úgy érzi, hogy minden megállt körülötte, majd az élete lepereg a szeme előtt. Közben megérkezik a megmentő - természetesen a szőke herceg képében - és még mielőtt a gonosz megölhetné a lányt, a srác megmenti őt, és ellovagolnak a naplementében.
Na ez nem ilyen volt!
Az idő tényleg megállt!
Értetlenül néztem körbe. Ez lehetetlen... -gondoltam. Fölnéztem a robusztus testre, mely felém magasodott, árnyékba vonva a körülöttem lévő teret. Szőrét a szél lobogtatta, szemei követték a mozdulataimat, de mozdulni nem tudott. Teljesen lefagyott.
Fölkászálódtam a földről, majd megkerülve a szörnyeteget, indultam volna a kollégiumba, mikor valami megreccsent a bokrok között. Csak még egyfarkast ne! -sóhajtottam fel. Gyorsan körbenéztem, hátha máshonnan is fenyeget veszély, de a kis kert üresnek látszott. Tudtam, hogy valami van itt, a jelek mégis arra utaltak, hogy nincs itt semmi. De aztán újabb hangokat hallottam. A hátam mögül jött; mintha egy ág reccsent volna. Megperdültem a tengelyem körül és egy adott bokorra próbáltam fókuszálni.
- Van ott valaki? - szólaltam meg bátortalanul, hangom oly idegennek és távolinak hatott. De persze a kérdésemre nem érkezett válasz. - Na jó! Ha nem jössz most azonnal elő, nagyon megbánod! - fenyegetőztem. Nem vagyok valami jó benne, de szükség esetén próbáltam a keményebbik, szigorúbb felemet mutatni. Ez kész röhej! Még is mit csinálnék vele ha nem jön elő?! Idióta! -morgolódtam magamban. Nem volt mit tenni, nekem kellett megnéznem, hogy ki lapul a bokrok mélyén. Kelletlenül ugyan de tettem egy bátortalan lépést előre, majd összesen három nagyobb szökkenéssel átszeltem a kis udvart. Megállva a terebélyes cserjék előtt vártam még pár pillanatot, majd megfogva az egyik ágat, rázni kezdtem a bokrot. A levelek, mint milliónyi kis hullócsillagok, szálltak alá, beterítve a zöldellő földet. Egy pillanatra lepillantottam a talajra, és ez már elég is volt ahhoz, hogy a bokorban bujkáló idegen eltűnjön. Egy gyors villanás, ágak reccsenése, majd ismét csönd borult a piciny kertre. Az összes dolog, amit maga után hagyott egy fura motívumokkal díszített izé volt. Homlokomat ráncolva hajoltam le a szokatlan tárgyért, majd a kezemben tartva kiegyenesedtem. Leporoltam róla a fűcsomókat és az apróbb kavicsokat, majd kezeim közt forgatva, vizsgálni kezdtem. Nagyon ismerős volt a kicsi tárgy, mégsem ismertem fel elsőre.
Egy karkötő.
A felismerés olyan hirtelen tört rám, mintha fejbe csaptak volna egy ásóval... vagy valami hasonló tárggyal. Bár az igaz, hogy ékszernek elég furcsa volt, mégis biztos voltam benne, hogy az egy karkötő. Bőrből készült, a csatt része pedig valamilyen fémből készült. A karkötő felületén pedig apró minták voltak belevésve. Még sosem látott motívumok, melyek valami fontosan őriztek, jelképeztek.Már éppen kezdtem volna közelebbről is szemlélni őket, mikor hatalmas puffanás hangja töltötte be a csendes teret. Hátra kaptam a fejem, de már késő volt. A farkas újra tudott mozogni. Rám meresztette gyilkos tekintetét, majd nekem vetette magát. Egy utolsó sikoly hagyta el ajkaimat; kezeimet az arcom elé kaptam...
...egy éles üvöltés, hasogató fájdalom a karomban, majd minden elsötétült. Távoli hangok, morajlás, dulakodás, a szél lágy érintése az arcomon. Ez az összes dolog, amit éreztem. A testem minden porcikája fel akart kelni, de az agyam nem engedelmeskedett neki. Mintha egy láthatatlan falba ütköztem volna. Erőlködtem, küszködtem ellen, míg valami különös erőt nem éreztem. Mintha a kétségbeesett hívásomat meghallotta volna valaki, és válaszolt volna rá. A föld megmozdult alattam, a fák zúgolódni kezdtek, az állatok ijedten hagyták el a kertet. Félelmetes érzés volt. És abban a pillanatba valami visszahúzott a jelenbe. Fuldokolva ültem fel, a tüdőm megtelt friss levegővel. Karomba éles fájdalom hasított. Ömlött belőle a vér - a farkasnak sikerült megsebeznie engem. Bár jelen pillanatban ez volt a legkevesebb. Ugyanis még mindig itt ólálkodott körülöttem várva az alkalmas pillanatot, mikor lecsaphat rám.
- Terra fuss innen! - kiáltott rám valaki. Kábán fordultam körbe, mire Benett elém ugrott. Pont a vadállat és én közém. Kezében egy kerti gereblyét szorongatott, melyet fegyverként használt a vad ellen. Elkerekedett szemmel néztem rá.
- Te meg mit csiná...
- Csak menj innen! - nézett át a válla fölött bosszúsan.
- Nem hagylak itt... ezzel! - mutattam rá a vicsorgó farkasra. Már éppen válaszra nyitotta a száját, mikor a szörny támadásba lendült. Benett felé kapott karmokban végződő mancsával. - Benett vigyázz! - sikítottam fel. A fiú rögtön ugrott. Elhajolt a karmok elől, majd támadt. Olyan volt, mint egy igazi harcos. Ugrott, hajolt, döfött a gereblyével, míg meg nem sebesítette ellenfelét. Fej-fej mellett harcoltak, bár Benett talán egy kicsit gyorsabb volt. Egy hirtelen pillatanban előre döfte a gereblyét, ami így az állat hasába mélyedt. Értetlenül néztem a jelenséget. A farkas felordított, a földre zuhant, majd vonaglani kezdett. Pár percig csak rángatózott, majd nyugton maradt. Mintha kimúlt volna... Aztán millió apró darabra robbant szét.
Nem hazudok!
Tényleg szétrobban, mint egy fellőtt tűzijáték. A hamu és szőr darabkák beterítették a levegőt és a földet. Mindent feketeség borított.
- Azta... - tátottam el a számat.
- Mi történt? - nyögött fel Benett. A földön hevert, nem messze attól a helytől, ahol a farkas ezer kis darabra robbant. Odakúsztam hozzá; a szemébe néztem.
- Nem emlékszel? - kérdeztem csodálkozva - És honnan szerezted a gereblyét?!
Amint meghallotta a hangomat, mintha felvilágosult volna. Fölpattant a fűből, engem is maga után rángatva. Teste megfeszült, tekintete ijedségről árulkodott.
- Azonnal tűnjünk innen - suttogta.
- Mi? Miért? - értetlenkedtem - De hisz nem láttad, hogy mi törté...
- Sajnos láttam! Ezért is megyünk most el innen - húzott maga után. Esélyem sem volt ellenkezni. Beletörődve csökönyösségébe, utána eredtem. A kis kert kapujában azonban még utoljára visszanéztem a hamu lepte kertre, majd a kolesz felé vettük az irányt.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése