Sziasztok!!
Megérezett a 2. részt! Ezt ezúttal én, Lora írtam és nagyon nagyon remélem, hogy tetszeni fog, mert wááá :DD Ez a rész egy új lány szemszögéből íródott ő pedig nem más mint....
Üdv,
Lora & Fanni
Gyakran gondolkodom azon vajon mi is az emberi lét értelme, de
soha nem jutok semmire, ami helytálló lenne, főként az én bonyolult
helyzetemben. Ez egy eddig megfejtetlen nyitott kérdés számomra, de nem adom
fel a válasz kutatását.
Az emberek többsége azt állítja az élet apró jelentéktelennek tűnő
pillanatai számítanak igazán, amik meghatározzák az életünk alakulását, amikért
érdemes minden másodpercben ismét friss levegőt szívni magadba és megtölteni
vele a tüdődet, amik megérik a kockázatot, amik élettel töltenek meg. Bizonyos
pillanatok kihozhatják belőled a valódi énedet. A megrázó, villámcsapásszerű
pillanatok, amelyek fenekestül felforgatják az életünket. Azok mutatják meg,
kik vagyunk valójában.
Az átélt pillanatokból állunk össze, azokból építkezünk, azok
alkotják a jövőben épülő várunk fő bástyáit. A pillanatok, melyek megmutatják a
világnak és magunknak kik voltunk és azt is, hogy… kik leszünk.
Talán akik ezt állítják, azoknak igazuk van, a pillanatok mutatják
meg kik, vagyunk, de attól még nem kapunk választ a megválaszolatlan kérdésekre
a világról. Nem tudjuk meg mi a gyógymód a gyógyíthatatlan kórra, mi enyhíti az
összetört szív fájdalmát, mi az örök élet titka. Nem tudjuk meg a
pillanatokból, miért van annyi szörnyűség, annyi katasztrófa a világunkban,
miért éheznek gyerekek, miért rosszak az emberek, miért bűnöznek, vagy ami talán
a legrosszabb, miért dobják el maguktól saját magzatuk gyümölcsét, önön
vérüket, sarjukat. Miért válnak meg tőle, miért hagyják ott egyedül, a sötét
utcán, magányosan, rettegve, keservesen könyörögve a szívteleneknek, akik végül
úgyis érzelemmentes arccal elsétálnak, és hátra sem néznek a sikoltozó apró kis
batyura, az utca hideg kövein. Mi értelme élni, ha ilyen emberek vesznek körül,
akik először eldobnak, mielőtt megismernének. A választ soha nem tudom meg.
Hisz nincs kitől megkérdeznek.
De akkor mi értelme élni, ha tulajdon szüleid sem kívántak erre a
világra? A válasz egy rejtelem. És én nem hiszem, hogy valaha meg fogom tudni…
Most viszont lehetőségem adódott, hogy tegyek valamit, hogy
kideríthessem a származásomat, és azt kik voltak oly kegyetlenek, kik képesek
voltak otthagyni abban a sikátorban 17 évvel ezelőtt. Most visszatértem, hogy
válaszokat kapjak arra, miért hagytak el, és nem megyek el nélkülük!
Igen, az előbb magamról beszéltem, én voltam az a baba, aki
keservesen sírt szülei után, kik otthagyták őt az utca sötétjében. Azok után
kiáltottam, kik képesek voltak eldobni, azok után, akiket viszont sikolyom nem
érdekelt.
Lehet, azt sem tudják, hogy élek-e még egyáltalán, lehet, azt
remélték, megfagyok azon a viharos augusztusi éjszakán. Azon a hűvös éjszakán,
ahol az eső megállíthatatlanul szakadt, én, pedig ott voltam kint, egyedül a
hidegben, alig pár naposan. Lehet, szándékosan kívánták halálomat. Bár ebbe még
belegondolni is rossz.
Hosszú órák teltek el, mire valaki meghallotta kétségbeesett
kiáltásomat. Egy idős nő talált rám, ő vitt el az árvaházba, ahol eddig éltem.
Azt hitték nem élem meg a holnapot. Egy gyönge kisded kint a zuhogó fellegek
alatt, hosszú órákon keresztül, biztosak voltak benne, hogy nem élem meg a
másnap reggelt. De most mégis, itt vagyok, és eljöttem, hogy számot vegyek
mindenért, ami azért történt, mert aznap otthagytak.
A nevem Kenna Walder, 17 éves vagyok, eddigi életemet egy romos,
hatalmas épület falai között töltöttem a sorstársaimmal, kiknek ugyanaz a kegyetlen
jövő járt mint nekem. Mi jár nekünk, kitaszítottaknak, kiket az élők
kitagadtak, s nem fogadtak be a holtak? Nekünk, kik lemaradtunk a halál
járatáról, mire tulajdon vérünk akart száműzni. Kiket sehova se fogadtak be,
kiknek nem volt jövőjük. Mert nem volt, sosem lesz. Mi vagyunk a társadalom
söpredékei, egyedül vagyunk, magányosan és bármit megadnánk egy parányi
vigaszért, egy ölelésért, amiből éreznénk, hogy igen itt vagyok, amiből
tudnánk, hogy igenis számítunk. De az az ölelés soha nem jött, és legbelül mind
tudtuk, hogy ez nem igaz...soha nem fogunk számítani senkinek.
Hát ennyi az én történetem. Nincsenek márkás ruháim, nincsen
vadonatúj sportkocsim, még csak jogsim sincsen, nincsen modern házam, otthonom
sincs, nincsen szuper menő, pomponlány barátnőm, egy barátom sincs, és nincsen
milliomos apám sem, még csak családom sincs! Én csak egy szegény lány vagyok,
egy árnyék a falon, aki mellett mindenki elmegy, egy nyomorult itt ragadt
lélek, akit senki nem karol fel, sem halandó, sem holt, kire nem vár más csak a
bizonytalanság, mert sosem lesz senki, akiben megbízhat, akire támaszkodhat
majd, nem lesz senkije és semmije, ami kicsit is hasonlítana egy csaláshoz. Egy
ismeretlen szó marad majd, az egész életemben. Köszönöm nektek; anya és apa, tönkretettétek
az életemet, már ha lehet egyáltalán ezt életnek nevezni.
Azért jöttem ebbe a városba, mert állítólag itt találtak meg,
ennek a városnak a poros, hideg utcáin, itt születtem, itt dobtak el és itt
fogok szembenézni azokkal, kik ezt tették velem. Hiába nevelkedtem egy több
kilométerrel odébb lévő, bájos kis városkában, már gyerekkorom óta arról
álmodtam, hogy visszatérhessek ide, bekopogjak a szülőházam ajtaján és azoknak
az embereknek a képébe vágjam mit tettek velem.
Kényszeríteném őket, hogy a szemembe nézzenek és mondják el miért
tették, miért hajítottak el, mikor csak egy pelenkás kis csomag voltam. Miért
nem akartak felnevelni, végignézni első lépteimet, felcseperedésemet, hallani
első szavaim, emlékbe eltenni legszebb rajzaim, eljönni az iskolai előadásokra,
végighallgatni az első zongoradarabom eljátszását, vagy látni az első
elesésemet biciklivel. Megkérdezném, miért nem kerestek soha, vagy miért
hagytak úgy ott, miért nem vittek el egy kórházba legalább a fagyos utca
helyett. Megtudni miért nem akarták, hogy az életük része legyek, vagy ők miért
nem akartak az életem része lenni.
Talán szegények voltak? Nem számított volta. Soha nem volt semmim,
de legalább családom lett volna, a szeretetükkel is beértem volna. Az ölelésük
melegített volna a hideg téli éjszakákon, szerető szavaik melegítették volna
átfagyott szívemet. De úgy tűnik, nekik ez nem lett volna elég, vagy én nem
voltam elég. Talán, mikor megláttak, azonnal gyűlöltek. Talán azt hitték egy
szőke, kék szemű kislányuk lesz, tejfehér bőrrel, vagy egy csokoládébébi, kreol
bőrrel, sötét hajjal és szempárral. Ehelyett egy vörös, mondhatni piros égnek
álló hajú, nagy meghatározhatatlan színű barnás-vöröses-narancsos szemű kis
porontyot fogtak a kezükbe. Érthető, hogy nem kellettem nekik! Soha nem
kellettem senkinek. Hiszen olyan vagyok, mint egy megtestesült boszorkány, csak
a szeplők hiányoznak, bár ha így emlegetem, biztosan nemsokára azok is kijönnek
az arcomon. De jó!
A nevem Kenna Walder, 17 éves árva lány, aki most eljött az eddig
otthonának hívott kisvárosból és most itt áll egy nagyváros közepén,
felkészületlenül, önmagát hibáztatva, amiért olyan ostoba volt, hogy egyáltalán
megfordult a fejében ez az egész. Azt hitte könnyedén idejöhet, beiratkozhat a
helyi gimnáziumba, megkeresné a családját, akik tárt karokkal fogadnák és nem
kellene a kollégiumban laknia. Vissza akart menni, de már csak a busza távolodó
sárga foltját látta, majd befordult a következő kereszteződésnél és a hátsó
lámpáinak vörös fényszórója is eltűnt a szemei elől. Végleg ott maradt, egy
idegen városban, ott ahol minden elkezdődött és egyedül volt, úgy ahogy minden
kezdődött.
A pillanatok határozzák meg kik vagyunk, ismételtem magamban.
Akkor én most egy erős bátor nő leszek, aki képes szembenézni a múltja
kísérteteivel, akiknek árnyékai már születése óta követik őt. Egy erős fiatal
lány leszek, aki képes lesz harcolni a saját igazáért, ki megmondja a tutit
azoknak a szívtelen gazfickóknak.
A hatalmas épület sötét, hosszú árnyékot vetve magasodott fölém. Bejáratán
lassan, egyesével, vagy éppen tömegesen szállingóztak be a diákok. Az iskola
kitárt karokkal fogadta őket, pontosabban ajtókkal. Kellett egy kis idő, hogy
rászánjam magam és közéjük vessem magam. Átléptem az iskola küszöbét, majd
megindultam abba az irányba az ismeretlen területen, ahol úgy véltem megtalálom
az igazgatóit. Nagyot tévedtem, a kémiaszertárba sétáltam be, ahonnan egy dühös
képű gondnok felháborodva zavart ki én pedig kénytelen voltam más irány felé
fordulni. Nem akartam segítséget kérni, saját magamtól akartam boldogulni,
ahogy eddig mindig. Soha nem számíthattam senkire, miért most kezdeném el a segítségkérést?
Majd megtalálom én.
Bolyongtam fel alá, de úgy tűnt ez nem az én szerencsenapom.
Megmásztam mind a 3 emeletet, bejártam az összes folyosót, benyitottam minden
terembe, ahol a még órára gyülekező diákok furcsán megbámultak, majd miután
távoztam, gondolom a hátam mögött, kiröhögtek. Mindig így van ez, a társadalom
nem szívleli a különcöket, én pedig teljesen az vagyok! Lángoló vörös
tincseimmel, mik a levegőbe szökve tűzben égnek, és seszínű, színkavalkád
szemeimmel hogy is ne keltenék feltűnést és tűnnék ki a tömegből. Megérdemelném
a különcök különce díjat.
Legvégső elkeseredésében végigcsörtetett az 1. emeleti folyosókon
és benyitott abba a terembe, ahol még nem járt. Egy dundi, fehér köpenyt
viselő, szőke nő mosolygott rá. Arca barátságos volt és a lány végre rászánta
magát, hogy megkérdezze, ő biztosan segít neki. Éppen egy fiú vállát kötözte
be, aki úgy tűnik már reggel 7:50-kor lesérült. Bizonyára az orvosiba tévedt.
- Mi történt, kedveském? - kérdezte a nő kedvesen mosolyogva. -
Megsérültél? Rosszul vagy?
- Nem...izé...én csak...szóval, ez lenne az első napom és be
kellene mennem az igazgatóiba, de totál eltévedtem - szabadkozott.
- Hát ez néha megesik, Oliver, majd elkísér, ugye? - ajánlotta fel
a fiú segítségét, aki csak hümmögött.- Ezt úgyis bekötöztem, egy-két napig
kihagyhatnád az edzést, és legközelebb jobban vigyázz, tudod, hogy az a Mark
Stanis fiú nem nagyon kedvel téged, inkább kerüld el őt, vele együtt ezeket a
véletlen baleseteket.
- Jól van - szólalt meg először, majd felállt és megfordult.
Magas volt, vékony, és szálkás. Rövidre nyírt sötét haj keretezte
az arcát, amiről csokoládészín szemek ragyogtak a világra. A nadrágjából
csöpögött a víz, a vállán egy kisebb kötés futott keresztül, a pólója pedig a
földön hevert így a lány szeme elé tárult az a látvány, amitől folyni kezdett a
nyála. Mellkasán dudorodtak az izmok, karján feszültek a muszklik. A fiú hasán
ott domborodott az a bizonyos 8 kocka, amit még soha nem látott.
Szóval ilyen az a bizonyos kockahas, gondoltam, majd észbe kaptam és
elkaptam a tekintetem.
Fejét lesütötte és megvártam, míg a fiú fölveszi a szintén vizes
pólóját. Tudtam, hogy hiába bámulom, egy ilyen pasi soha nem venne tudomást
egy olyan lányról mint én. Valószínűleg a suli legnépszerűbb csajával van, a
pomponlányok vezetőjével, a szőke szépséggel, aki darabokra cincál mindenkit a
pink műkörmeivel, aki a fiúkája közelébe megy.
- Na menjünk! - nyitotta ki az ajtót és maga elé engedett -
Köszönöm, Mrs. Anderson. Viszlát!
- Viszlát - mondtam halkabban, majd kiléptünk a szobából.
Egy ideig csak némán sétáltunk egymás mellett. A fiú mutatta az
utat a én pedig némán követtem. Egyikük sem akart először megszólalni, pedig
szívesen beszélgettek volna egy kicsit. Kenna, hogy legalább egy ismerőst
szerezzen az első napon, Oli pedig, hogy végre egy olyan lánnyal beszéljen,
akit nem érdekel, hogy a műkörmösének nincs rikító pink cuccosa az épített körmökhöz,
mert nincs műkörme. A fiú nagy levegőt vett, mégiscsak ő a fiú, nem várhatja
el, hogy a lány szóljon hozzá először.
- Szóval, új vagy itt? - kérdezte.
- Igen - válaszoltam bizonytalanul.
- Klassz, amúgy Oliver vagyok - mosolygott rám. - Egyébként a
fogadóbizottság elnöke!
- Én meg Kenna - viszonoztam a vigyort.
- Klassz név - mondta ki másodszorra is ezt a szót.
Teljesen elpirultam, az arcom vörös színben úszott, így kénytelen
voltam lehajtani a fejemet. Még soha nem mondott senki ilyen, főleg nem egy
fiú. Egy szuper szexi fiú.
- Mi történt a válladdal? - kérdeztem, hogy eltereljem a témát.
- Csak megint balhéztam Stanisszel - válaszolta grimaszt vágva,
majd látva értetlen képemet felnevetett. - Bocs, bizonyára fogalmad sincs ki ő.
Egy seggfej, aki arra hajt, hogy megszerezze tőlem a csapatkapitány címet és
kitúrjon a csapatból. Egy görény, aki alattomosan próbál előre jutni. Vigyázz
vele!
- Oké, észben tartom - mosolyodtam el.
- Olííííí! - kiabálta valaki nyávogva.
Úgy tudtam én, hogy az ilyen szexi, kedves pasiknak, ilyen
plázapicsa csajuk van, gondoltam.
Végigtipegett a folyosón, majd mikor odaért hozzánk a fiú nyakába
ugrott és elkezdte ölelgetni puszilgatni és minden áron a szájára akart
tapadni, de látszólag a fiú most erre nem nagyon vágyott. Sőt kifejezetten
olyan fejet vágott, mint amikor valami nagyon zavarja őt és szabadulna. Mikor a
szőkeség észrevette a fiú közömbösségét abbahagyta, megigazított a
miniszoknyáját és engem kezdett támadni.
- Bocs szívem, ő már foglalt! Keress magadnak mást, hess- hess
innen - integetett a kezével.
- A folyosó végén balra! - kiáltotta utánam Oli, ahogy otthagytam
őket.
A hátam mögül még hallottam a szőkeség nyavalygását és Oli
morgását a lány viselkedése miatt, de nem fordultam hátra, csak céltudatosan
mentem előre. Nem akartam látni őket, nem akartam hallani őket, csak minél
messzebb kerülni tőlük.
A folyosó végén balra, ismételtem magamban, ahogy befordultam.
Idegen terep volt, úgy tűnik itt ma nem jártam, tehát biztosan jó
helyen járok. Végighaladtam a folyosón, majd megálltam az ajtó előtt. Igazgatói
iroda, volt rá kiírva. Én hülye, hogy lehetek ekkora idióta, hogy ide nem
találok el?
Bekopogtam, majd benyitottam. Egy alacsony, középkorú nő ült az
igazgatói székben. Korát meghazudtolóan nézett ki. Talán 40 éves lehetett, bár
amiatt a rengeteg, vakolatnyi smink és testre feszülő elegáns ruhái miatt
inkább egy 35 éves utcalányra hasonlított. Pöffeszkedve öntelten ült a
székecskéjében. Vele szemben egy körülbelül velem egy korú lány flegmán ücsörgött
egy széken, nem nagyon törődve a vele szemben ülő látszólag ideges nővel.
- Jó napot, Kenna Walder vagyok, az új diák.
- Szervusz, végre megérkeztél! - erőltetett mosolyt az arcára a
nő. - Itt van az órarended - nyújtott át egy kis lapot - A könyveidet a
könyvtárban veheted át és a kollégiumban már elő van készítve a szobád, 4 ágyas
szobák vannak, de még csak egy szobatársad van, Nixie Devine - mondta mire a
lány felhorkant és az orra alatt elmormolt valamit, ami vészesen hasonlított
arra, hogy "lohadt durva".
A nő villámló tekintettel meredt a lányra majd hozzászólt:
- Terra Clarke, netán van valami mondandód?! - kérdezte dühösen.
- Ja, nem, semmi, csak ez a száraz levegő borzalmas! - válaszolta
flegmázva.
- Hjajj, oké tűnés innen és ha még egyetlen egy óráról is
"hiányozni" mersz, felfüggesztés! Érthető voltam?!
- Világos mint a Nap! - válaszolta, majd indult volna az ajtó felé.
- És legyél szíves körbevezetni őt az iskolában! Viszlát! -
hessegetett ki minket, majd az ajtót bevágta mögöttünk.
A lány egy nagyot sóhajtott, majd körbevezetett. Megmutatta mi hol
van, a fontosabb termek, a többit, hogy találhatom meg a számozásuk alapján,
hol van az ebédlő, a zeneterem és a rajzterem, ahol egész sokat időzött. Mesélt
az iskolai életről, a tanárokról, szidott néhányat közülük, néhányat nagyon
dicsért és a rajztanárról szinte ódákat zengett, míg a kőszívű matektanárt
szinte elásta 5 méter
mélyre. Éppen az iskola előtti szép, füves, virágokkal teli parkos részen
sétáltunk, mikor hirtelen történt valami...
Fú ennyi lenne, muhahahahha, végre befejeztem :DDD Lora voltam, és ez az én részem volt :DD wááá Remélem tetszett!! Komiknak örülnénk :D
Kedves Lora!
VálaszTörlésNagyon tetszett ez a rész, érdekes és megrázó élethelyzeteket mutattok be ezeken a lányokon keresztül! Kíváncsi vagyok a másik két lány hátterére is :)
Siessetek! ;)
Puszil titeket: Adél <3
Drága Adél!:)
TörlésElőször is nagyon köszönjük,hogy olvasod a történetünket, el sem tudjuk mondani, hogy mennyit jelent nekünk.:)
Örülünk, hogy ez a rész is elnyerte a tetszésedet, nemsokára megismerheted a másik két lány életet is... hát készülj fel a megrázó élményekre!:D
Sietünk!;)
Üdv,
Lora & Fanni <3
Szíííja Adél :DDD
TörlésTudom, Fanni már válaszolt a nevemben, de azért szeretném én is megköszönni. Nagyon örülünk, hogy olvasol minket és a véleményedet is kifejted néhány szóban :D
Minden pénteken új rész :DD
Soksokpuszi, Lora
Sziasztok!:)
VálaszTörlésNemrég találtam rá a blogotokra, Fannin keresztül, és már a prológus megfogott. Utána az első rész nagyon megnyerő volt a számomra... utána pedig a második rész!:DD Fúú, nagyon ütött.:)
Adél-hoz hasonlóan én is nagyon kíváncsi vagyok a másik két lány családi hátterére és életére. Nem tudom, hogy honnan veszitek ezeket az ötleteket, de engem nagyon megfogott és nagyon meglepő, hogy ilyen hátterű lányok tényleg létezhetnek és ez egy kicsit ijesztő, de nagyon megnyerő a számomra.:)
Siessetek, mert nagyon kíváncsi vagyoook!:D
Puszi,
Bella^^
Szííííja :DD
TörlésNagyon nagyon örülünk, hogy ránk találtál és annak mégjobban, hogy tetszett is, amit itt találtál :D A dolgok fokozódni fognak, kíváncsi vagyok a reakciódra a másik két lány történeténél is, bizonyára az is ki fog ütni, legalábbis remélem :DD
Nagyon szépen köszönjük, hát igen, sajnos a mai világban rengeteg ilyen van, amiből ilyen ötleteink lehetnek.
Pénteken új rész :D
Cup-cup♥
Fanni & Lora
Hello:)
VálaszTörlésFú Lora nem is tudom, hogy mit mondjak.... de valamit muszáj lesz, így összeszedem magam:D
Eszméletlen rész lett...még mindig a hatása alatt vagyok.:) Számomra egy kicsit megrázó volt.....ne értsd félre nagyon tetszett, de Bellához hasonlóan én sem hittem volna, hogy ilyen ötlettel fogtok előrukkolni, és belegondolni is szörnyű, hogy a mai világban ilyenek tényleg megtörténnek.
Ennek ellenére nekem nagyon tetszett és alig várom a kövi részt...kíváncsi vagyok, hogy a másik két lány milyen múlttal rendelkezik.:D
Ui.: bocsi, hogy az 1. részhez és a prológushoz nem komiztam, de tegnap találtam rá a blogra és már egy kicsit fura lett volna azokhoz komizni, de még lehet, hogy írok egy-két sort a prológushoz.;P
Siessetek!!:)
Szííííía!
TörlésÓóóó, nagyon szépen köszönöm =D Igen, egyetértek, szörnyű, hogy ilyenek megtörténhetnek és meg is történnek a világunkban, de ez ellen nem tudunk mit tenni...
Jajj nagyon örülök és remélem a többi is elnyeri majd a tetszésedet :)))
Jajj semmi baj, már annak is örülünk, hogy ide írtál pár sort ♥ :D
Péntekenként érkeznek a friss részek :D
Cup-cup, xoxo
Fanni & Lora♥
Fanni!!!! Lora!!!!! ♥
VálaszTörlésNa, végre eljutottam odáig, hogy végigolvastam. Gyűlölöm az érettségit! Sok időt elvesz és utána úgy érzed magad, mint akit kimostak:/ Mondanám, hogy sose próbáljátok ki, de... szóval tudjátok, mi a gimi vége :D A lényeg, a kedvenc elfoglaltságomtól vette el a drága időt a történeteitek olvasásától! De megérkeztem!!!!!!!!! :D
Elolvastam és hát csak tudjátok a szokásos, amit tőletek elvár az ember... Szóval természetesen IMÁDTAM!!!!!!!!!!! :D Teljesen megfogott, van ilyen? Teljesen megfogott? Mindegy, most már van :D Nagyon érdekesek a háttér sztorik és igen, kicsit kiborítóak, de nagyon valóságosak, ami elképesztő. Nem tudom, hogy pattannak ki ilyen ötletek a fejetekből, de nagyon tetszett :)
Nagyon kíváncsi vagyok én is a többiekre.
Várom a folytatást!
Bocsi, hogy ilyen soká jelentkeztem.
Puszi ♥♥♥