Itt is lenne az első rész.:)
De még a rész előtt néhány infó! Először is köszöntünk minden kedves idetévedt olvasót. Ezen a blogon négy különböző családi háttérből érkező lány történetét olvashatjátok, reméljük, hogy elnyeri majd a tetszéseteket. A második dolog, hogy ez a rész most csak egy szemszögből íródott, mégpedig Terra szemszögéből. Most az ő életébe, pontosan a reggelébe kukkanthattok be.
Reméljük, hogy tetszeni fog, és kapunk pár jó szót, esetleg rendszeres olvasókat.:)
Jó olvasást és szép napot nektek!
Üdv,
Lora & Fanni
Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor már
nem bírja tovább. Az ember próbálja türtőztetni magát, higgadt maradni, de
mikor már annyira felgyülemlett benne a harag és a düh, hogy bármelyik
pillanatban robbanhat… hát sok sikert a környezetének!
Velem sem történt ez másképp.
A mai tinédzserek előszeretettel kezdik a
reggelüket egy kis konfliktussal. Veszekedés az anyjukkal, mert nem hajlandóak
felkelni. Utána kiabálás a fürdőszoba előtt az idősebb testvérrel, hogy ki
használja előbb azt, vagy harc lent a konyhában az utolsó szelet pirítósért.
Tudtommal ez egy egészséges lány mindennapjait írná le, de nálunk más a
helyzet. Én örülök, ha nem kell reggelente találkoznom a szüleimmel vagy a
bátyámmal. Nálunk állandó vendég a Veszekedés és a Harag, akik örömmel
színesítik a reggeleinket. Én persze örömmel nyugtáznám, ha mellőzhetnénk
őket, de pechemre apa már jól összebarátkozott velük. Szerinte az ideális
család nem csak annyiból áll, hogy mosolygunk egymásra és úgy teszünk, mintha minden
a legnagyobb rendben volna. Véleménye szerint sokkal jobb, ha kiadjuk magunkból
a felgyülemlett haragot és rázúdítjuk a másikra. Ő ezt napi szinten megtette
velünk, bár nem tudom, hogy azután megnyugodott-e a kicsi lelke. Őszintén
szólva nem is érdekel addig, míg engem bele nem rángat a napi kötelező afférba.
Bár fáj azt látni, hogy anyát ok nélkül oktatja ki, esetleg megüti. Ilyenkor
persze a segítségére sietek, de mindhiába. Apa kétszer akkora, mint én vagy
anya, és ha nem is kondizna annyit, akkor sem tudnék szembeszegülni vele.
Ekkor megkérdezhetné az ember, hogy mit csinál
ilyenkor a bátyám.
Hát semmit! Tojik az egészre.
Általában délig fel sem kel, így átalussza a
rutinná vált viszályt. De ha ébren is van, akkor sem csinál semmit, leszámítva
a rengeteg szennyest és mosatlant. Az ő szavaival élve ez a véleményem róla: Szart sem ér az egész. Mark kiskorunktól
kezdve tojt az egész világra, az ő elvei szerint, amit nem tudsz a magad
hasznára fordítani, az nem is létezik. Így történt meg az is, hogy eltávolodtunk
egymástól. Bár Lena – a nővérünk – próbálta egyben tartani a családot, de az
Apaterror ellen nem tudott semmit sem tenni. Ez az oka annak is, hogy Lena
elköltözött tőlünk, amint vége lett a középiskolának. Azóta se én, se bármelyik
családtagom nem látta őt, esetleg beszélt volna vele. Eleinte nagyon hiányzott,
napi szinten sirattam őt, amiért apa jól elfenekelt. Anya próbált védeni, de
apa hajthatatlan volt.
- George, kérlek hagyd őt! Hisz még csak egy
kisgyerek. Nem érti, hogy miért nincs itt Lena.
- Éppen azért kell most elkezdeni a nevelését. Ha
minden kis dolog miatt sírni fog, mi lesz belőle? Egy érzelmi idegroncs –
sújtott le rám újra – Azt akarod, hogy a lányodat kihasználják és megvessék?
Ilyen jövőt szánsz neki?! – üvöltötte magából kikelve.
Én meg csak ordítottam a padlót bámulva. Szemeimből
patakokként folytak a könnyek, sóval marva az arcomat. Egy újabb ütést követően
anyára néztem és könyörögtem, hogy segítsen. Tanácstalanul figyelte, ahogy apa
jól megver, eszébe sem jutott segíteni. Attól a naptól kezdve ellenségként
tekintek a saját apámra. Számomra már akkor halott volt, mikor először kezet
emelt anyára. Azóta próbálom őt elkerülni és mindent megtenni annak érdekében,
hogy megkeserítsem az életét.
-
Te még mindig itt vagy? – hüledezett anya, amint belépett a konyhába – Tíz perc
múlva az iskolában kéne lenned – tette csípőre a kezét, de egyáltalán nem
lehetett őt komolyan venni. Azóta nem, amióta hagyta magát alul maradni az
Apaterrorban.
- Ma nem megyek suliba – morogtam az orrom alá,
majd egy újabb kanál müzlit nyomtam a számba. Kómásan üldögéltem a
konyhapultnál, magam elé húzva egy tál hideg tejet, melyben gabonadarabok és
mazsolaszemek úszkáltak. Hajam oly rendezetlenül és kócosan meredezett az ég
felé, hogy akár Einstein frizuráját is lepipáltam volna. Szemeim alatt nagy
szürke táskák húzódtak, arcom másnaposságról árulkodott. Csak egy kinyúlt zöld
póló takarta a fontosabb, elfedni való testrészeimet.
- Tessék?! – ugrott két oktávval feljebb anya
hangja, amint rájött, ellenállásba ütközött. Türelmetlenül dobolt a pulton,
szúrós szemmel méregetve engem, de egyáltalán nem hatott meg. Komótosan emeltem
felé a tekintetemet, szám huncut mosolyra húzódott.
- Jól hallottad. Ma nem megyek suliba.
Anya szólni sem bírt, csak tátogott, mint egy
partra vetett hal. Tehetetlenül rogyott le a mellettem lévő székre, be kellett
látnia, hogy semmi esélye sincs ellenem. Arcára kiült a fáradság és aggodalom.
Most lehetett csak igazán látni, hogy milyen idős is már anya. A ráncok, melyek
völgyekként húzódtak végig az arcán, általában láthatatlanok voltak a sok smink
alatt, melyet a külvilág számára kent fel magára. De ilyenkor, mikor csak én
láthattam őt, bukkant fel az-az igazi nő, aki valójában volt. A Nő, aki éjt
nappallá téve dolgozott, hogy megteremtse a mindennapi betevőre valót, aki csak
azért vállalt plusz munkát, hogy a gyerekei jó iskolába tudjanak tanulni, aki
elviselte a pofonokat, amit az élettől vagy a férjétől kapott.
Én mindig is tudtam, hogy kitartó személyiség, de
látva, hogy mit művel vele nap, mint nap az-az ember, kezdtem kételkedni benne.
Ő sem gondolhatta komolyan, hogy apa kény kedve szerint csak úgy megütheti őt.
Többször próbáltam elmagyarázni neki, hogy jobb lenne, ha elválna tőle, de
hajthatatlan volt. Tartotta magát a fogadalomhoz, amit évekkel ezelőtt tett le
apával az oltár előtt.
- Mi az, hogy nem
mész iskolába?! – háborodott fel apa, amint észrevette, hogy még itt vagyok.
Mind a ketten összerezzentünk
anyával, nem hallottuk, hogy lemászott volna az emeltről. Pedig azt biztosan
észrevesszük, hisz a gerendák, amik lépcsőként szolgáltak, oly öregek és
korhadtak voltak, hogy a legkisebb súlyváltozásra is hangosan felmordultak.
Ingerülten felsóhajtottam és lekászálódtam a
székről.
- Jól hallottátok! Nem megyek be, és kész! – fontam
össze a karomat magam előtt, ezzel is húzva egy határt köztem és a liluló fejű
apám között. Esélyes volt, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat, így jobban
jártunk, ha mind a ketten fedezékbe húzódunk anyával.
- Na, ide figyelj kisasszony! Most azonnal felmész
a szobádba és átöltözöl, hogy aztán be tudjalak vinni az iskolába! – mutatott a
lépcső felé – Nem azért fizettem ki tízezreket, hogy aztán csak úgy kidobd az
ablakon. Rendesen fogsz járni az iskolába, mint bármelyik normális diák!
- Miért nem tudod felfogni, hogy ez az élet
egyáltalán nem normális? –kiabáltam már én is – Terrorban élünk itt melletted,
anyát napi szinten megütöd. Ha valami nem tetszik neked, az rá a megoldás, hogy
ütsz?
Anya felsikoltott félelmében és a szája elé kapta a
kezét. Mind a ketten rá néztünk, de egyikünk sem foglalkozott vele túl sokáig.
Csak úgy forrt bennünk a düh és a megvetés egymás iránt, amit bármelyik
pillanatban ki is mutathattunk. Apa keze ökölbe szorult, úgy kellet
türtőztetnie magát, hogy meg ne üssön. Kajánul elvigyorodtam és a képébe köptem
a szavakat.
- Rajta! Ha meg akarsz ütni, csak tessék. A
véleményem úgyis ugyan az marad, mint eddig – tártam szét a kezeimet.
- Te kis… - mordult fel, majd pofon vágott. A
fájdalom, amit akkor éreztem, felülmúlhatatlan volt. Nem a testi fájdalomra
gondolok, a szívem tört milliónyi darabkára. Engem még egyszer sem ütött meg ez
idáig, de ma valahogy sikerült kiprovokálnom ezt a pofont. Anya ismét
felkiáltott, de egy helyben maradt, még csak meg sem fordult a fejében, hogy a
férje ellen forduljon. Ő rá is haragudtam, de a gyűlöletem nagyobb részét apám
iránt éreztem, és ezt közöltem is vele.
- Gyűlöllek! – suttogtam elhaló hangon, majd
drámaian távoztam. Feltartott fejjel, kihúzva magamat sétáltam ki a konyhából,
hátrahagyva a dühöngő férfit és a sírás szélén álló nőt. Nem akartam megadni
neki azt az örömöt, hogy elsírom magam, esetleg kirohanok a világból. Még
véletlenül sem szerettem volna éreztetni vele, hogy fáj, amit csinál. Amint
kiértem a konyhából, a lépcső felé vettem az irányt, de még nem mentem fel.
Féltettem anyát, aki kettesben maradt azzal a pszichopatával. Óvatosan leültem
a lépcső aljába és hegyezni kezdtem a fülem. Először csak apróbb neszeket
hallottam meg, de pár perc múlva apám erőteljes hangja is előtérbe került. Úgy
ordított, mint akit elevenen megnyúznak. Még hallgatni is rossz volt a
kioktatást, nem hogy megélni.
Szegény anya!
- Ez is a te hibád! Ha nem lennél ilyen engedékeny
vele szembe, akkor tudna tisztelettudóan viselkedni – vádaskodott – Erről is
csak te tehetsz Mary! A válasz elég halk volt, gyanítom, hogy anya alig mert
megszólalni.
Nagyot sóhajtottam, majd felálltam a lépcsőről.
Halkan megfordultam, mire bátyám lomha testének ütköztem.
- Te meg mit hallgatóz…? – horkant fel. Reflexszerűen
csaptam a tenyerem a szájára, hogy még véletlenül se buktasson le a veszekedő
szülők előtt. Próbált tiltakozni, de nem hagytam magam. Jól megragadtam a
karját és felvonszoltam az emeletre, pontosabban a szobámba. Amint bezártam
magunk mögött az ajtót, dühösen rontottam neki.
- Te teljesen meg vagy húzatva? Miért nem tudsz
legalább egyszer normális testvér módjára viselkedni? – kalimpáltam a kezeimmel
– Vagy ha eddig nem is voltál normális, akkor legalább most hagyhatnál békén!
- Már elnézést, de nem én voltam az, aki pofátlanul
hallgatja ki a szülei beszélgetését!
- Az más – vontam vállat.
- Persze! Az más… - hagyta rám, majd komótosan
kisétált a szobámból.
- Hülye barom! – morogtam, majd lehuppantam az
ágyra. Lassan az órára sandítottam, már csak pár perc volt a suli kezdésig. Ha
nagyon akartam volna, akkor még csengetés előtt beérhettem volna, de a reggeli incidens
után már élni is alig volt kedvem, nemhogy iskolába menni. Fáradtan dőltem
hátra, majd szuggerálni kezdtem a plafont. Az esélyeimet mérlegeltem.
Vagy leszek olyan hülye és bemegyek a suliba, vagy
maradok barom és megkezdem a második hét lógást. Egyik se volt szimpatikus, de
választanom kellett. Morogva tornásztam magam ülésbe, egyúttal a táskámat is
kihalászva a takaróm alól. Fénysebességre kapcsolva öltöztem fel; ami az utamba
került, azt mind magamra aggattam. Egy gyors sminket is felkentem megnyúzott
arcomra, majd egy utolsó pillantás az egész alakos tükörben, és már indulhattam
is.
De persze eszem ágában sem volt a bejárati ajtón át
távozni. A végén még meg kellett volna hallgatnom még egy órás áriát az idő
betartásáról és az iskolai kötelességeimről. Az agyam nem tudta volna még azt a
szutyokáradatot befogadni. Inkább döntöttem az ablakom mellett.
Kedvtelenül sétáltam a suli előtti téren. Inkább
ott lézengtem, mintsem hogy találkoznom kelljen azzal a banyával. Mrs. Garcia,
vagy, ahogy mindenki hívja, Petunia már biztos hadjáratot indított ellenem,
amiért feltűnően kerültem az iskolát. Így inkább meghunyászkodva az egyik
félreeső padhoz sétáltam és kényelembe helyeztem magam. Egy öreg tölgy alatt
ültem, de a Nap kitartó sugarai még így is elérték az arcomat. Becsuktam a
szemem, és a Nap felé fordulva élveztem a lágy szellőt. Eltelhetett pár perc,
míg a madarak ritmikus dalait hallgattam, fel sem tűnt, hogy rég kicsengettek
az első óráról. A teret azonnal elözönlötték a diákok. A nyüzsgés zökkentett ki
a kellemes harmóniából. Bosszankodva néztem végig az óriás hangyabolyon. Mindenki
a barátaival lógott, heccelték egymást, esetleg valamin jót röhögtek. A
sportolók egy külön kis csoportot alkotva rugdosták a labdát, míg az irodalmi
szakosok könyvet olvastak, vagy a következő színdarabot gyakorolták. Mindenki
tartozott valahová, csak én éreztem magamat kívülállónak. Persze nekem is
voltak barátaim, de inkább hívtam őket havernak, mintsem igaz barátnak. Merengve
néztem a távolba, teljesen kizárva a külvilágot. Valószínűleg ezért nem vettem
időben észre a veszélyt.
Egy hangos ordítás…
Egy felém száguldó labda...
Majd minden elsötétült.
A következő kép, amire emlékszem, az Benett
vigyorgó arca volt. Egy kisebb tömeg gyűlt körénk, mindenki a kiterült Terra-t
akarta látni. Vagyis engem.
- Minden oké, Terra? – hajolt le hozzám Benett.
Összeráncolt homlokkal néztem fel rá. Ez most komolyan kérdezte? Tényleg volt
kép megkérdezni, hogy minden oké-e velem? Nem mintha ő nyomott volna fejbe egy
focilabdával.
- Igen. Leszámítva a túlzott közelségedet. – ültem fel
- Mássz már ki a képemből, nekem is van személyes terem! A fiú kiegyenesedett
és elnevette magát.
- Minden oké srácok! Terra él és virul. A tömeg
lassacskán széledni kezdett, míg végül már csak mi maradtunk.
Én.
A labda.
És Benett.
- Biztos, hogy minden rendben van? – mért végig
aggódva.
Na, nézd már! Amint elmennek a többiek már is átvált
aggódó szülőbe? Hogy is van ez Benett?!
- Mint láthatod élek – tártam szét kezeimet – Amúgy
nem áll jól az aggódó apa szerepe. Túlontúl gyerek vagy még hozzá – vigyorodtam
el, majd faképnél hagytam. Elfelejtve a razziát tartó igazgatót és az egy hét
lógást, léptem be az iskola ajtaján. Rutinosan fordultam balra, hogy a
szekrényemből kiszedjem a fontosabb könyveimet, majd a terembe menjek. Már
kezdtem is volna a megszokott menetben, ha valaki el nem ordítja a nevem.
- Terra! – jégszoborrá dermedve álltam meg a folyosó
közepén. Ekkor tudatosult bennem, hogy Garcia biztosan engem keres. Elmotyogva
egy cifra káromkodást újra elindultam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni az
igazgató egyre erőteljesebb ordítozását, de már lassan az egész iskola tőle
zengett.
- Terra. Terra! TERRA! – rohant utánam, jobb kezét a
magasban lengetve.
- A francba – álltam meg, majd egy vigyort
erőltetve magamra megfordultam – Jó reggelt Mrs. Garcia! Csípőre tett kézzel
állt előttem, arcáról sütött a gyűlölet.
- Az irodámba! Most! – kiáltotta, majd a seggét
rázva otthagyott a folyosón. Elképedve néztem az idősödő nőt, aki elfelejtve
korát lejtett végig a nyüzsgő iskolán. Pár percig csak álltam ott némán, majd
rántva egyet a táskám pántján az igazgatói felé vettem az irányt…
Sziasztok!
VálaszTörlésFúú, nagyon tetszik maga az ötlet is, és nagyon jól bemutatjátok ennek a lánynak az életét! Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra :) És hogy mit akartok kidomborítani ebből a történetből! Egyébként a prológus is nagyon jó lett!! Sok mindenben egyetértek :)
Sok sikert nektek! Nagyon várom a folytatást!!! :D
Puszi: Adél <3
Szííía Adél!!
VálaszTörlésÖrülök, hogy lecsekkoltad ezt a blogot is :DD Jajj nagyon örülünk, hogy tetszik, reméltük, hogy nem lesz belőle egy kész zagyvaság :DD Hát tulajdonképpen ez a rész teljes egészében Fanni műve, de a prológust én követtem el :DD
Jajj, nagyon cuki vagy!! Köszönjük szépen!! Ezért a kövit neked küldjük, mint a blog első olvasója :DD
Sok-sok puszi: Lora és Fanni ♥
Sziasztok! :)
VálaszTörlésTudom, már régen írtam nektek komit. De most itt vagyok! :)
Jaj, annyira tetszik maga a sztori, és nagyon örülök, hogy belekezdtetek egy újabb blogba, mert egyszerűen imádom!♥
A prológus is nagyon tetszett, és a részt is imádtam! Már megint ezt a szót használtam, de muszáj volt, mert csak így tudom kifejezni. Vagy van még egy szó rá, ami Lorának elég ismerős lesz... IMÁDIKUS! :D
Nagyon várom a kövi részt, és azt is, hogy a többi lány életébe is belekukkanthassak! :)
Puszi♥
Danaa♥
TörlésÖrülök, hogy tetszett a prológus és a rész is....és végre, hogy megtaláltad a blogot!:D Köszönet érte Lorának:)
Jujj most olyan happy vagyok a rengeteg kimaradásod után végre itt vagy és olvasod a mi remekműveinket...:DD feldobtad a napom!!
nemsokára betekintést nyerhetsz a következő lány életébe, lehet hogy még a héten, de ebben nem vagyok biztos, mert az Lora része lesz, és abba nem szólhatok bele:D
Pusszancs!♥