8. rész

Szíííjasztook! Megérkezett a legújabb rész, ezúttal ismét Lorától (fú ijesztő, hogy 3. személyben beszélek magamról :DD) és remélem nagyon nagyon nagyon tetszeni fog, erős nyelvezetre felkészülni!! Kellemes olvasást :D

Lora és Fanni♥

Ismered azt az érzést, mikor félsz lehunyni a szemed? Csak fekszel a sötétben, a plafont bámulva és azon elmélkedsz, vajon mit hoz a másnap. Nem mersz pislogni, mert azt hiszed, elragad az álmok világa és a következő emléked már csak az ébresztőórád fülsüketítő harsogása lesz. Inkább csak bámulsz ki mereven a fejedből, és azon gondolkodsz mitől is félsz. Miért nem várod a holnapot, mikor minden nap egy új lehetőség, egy új esély.

Mellkasodhoz szorított kispárnával nézed a fehérre festett plafont, mintha azt várnád hirtelen megmozdul. Bámulod a telefonod kijelzőjét, ami vészesen arra emlékeztet, hogy aludnod kellene. De a szemed mégsem hunyod le, mert rettegsz attól, hogy szempilládra száll az álmok színes pillangója és elrepít téged a szoba sötétjéből. El az álmok birodalmába.

De álmodni rossz. Olyankor egyedül vagy, kiszolgáltatottan, egy olyan csatamezőn, ahol nem te irányítasz. Képeket láthatsz, ijesztő arcokat, félelmetes suttogásokat hallhatsz, mik bekúsznak a bőröd alá és bordáid közt hallod kísérteties nevetésüket. Nem vagy ott fizikailag, mégis érzed a hideget, olyan hideg van, hogy a csontjaidig hatol. Érzed az ereidben fortyogó véred, minden rezdülését, mintha ujjongani kezdett volna és veszett ősi táncot lejtene a vénáid mentén. S hallod a fogaid vacogását, de elnyomja azt a csontjaid zörgésének zaja, ahogy a lelked kiszakad a testedből.

És akkor felébredsz, izzadtságban úszva, könnyes arccal, remegő tagokkal, amik kísértetiesen a csontjaid zörgésére emlékeztetnek. Zavarodott vagy, nem tudod csak ismét egy újabb rémálmot láttál, vagy tényleg megtörtént. Mintha éreznéd, ahogy a mellkasodat szorítja valami, valami belülről. Érzed, ahogy a bordáidnak csapódik valami, majd egy ijesztő, ördögi kacaj kíséretében elhal, és minden megszűnik. Aztán elhitetheted magaddal, hogy téged nem ragadott el semmi, egész éjjel az ágyadon feküdtél, és minden csak a fejedben játszódott. De attól nem félsz, hogy te ragadtál el valamit? Hogy valami szörnyűt hoztál el és szabadítottad rá a világra?

Remegő kézzel törölgeted le a homlokodon gyöngyöző izzadtságcseppeket, amik az éj leple alatt, alattomosan kúsztak bőrödre, ahogy a félelem könnyel áztatta el meggyötört arcodat, míg elméd egy sötét háború helyszínévé vált, ahol te sosem nyerhetsz. A rémálmaid mindig eltaposnak. És te, félve az ismét közelgő kudarc tudatától, inkább homályba taszítod az emlékeid, amik majd elalvás előtt mind megrohamoznak, hogy megkeserítsék álmaidat és ébren töltött utolsó perceidet. Félelemmel kelsz, és rettegve zuhansz álomba. Mondd, ismered ezt az érzést?

 De a rémálmokkal az a baj, hogy nem tudsz felülkerekedni rajtuk. Hirtelen rohamoznak meg. De az előtte lévő érzés, akár a vihar előtti csend. Aztán lecsapnak, hirtelen akár egy tornádó. S akkor törnek rád, mikor a legsebezhetőbb vagy. Tomboló vihar épében jelenik meg a békés óceánod fölött. Hullámokat vet, örvényeket hoz létre, amelyek a mélybe rántanak. Hínárok csavarodnak a lábadra és egyre csak húznak lefelé. Hullámok csapnak az arcodba és ostromolnak, amíg a fejed a víz alá nem kerül. Csak nyeled a sós vizet, csípi, marja a torkodat, ahogy a tüdőd megtelik vele, kiszorítva a levegőt belőled. Megfulladsz a rémálmaid, kavargó, sötét tengerében, minden éjjel. De a legrosszabb az, hogy a rémálmok nem mindig alvás közben törnek rád.

Képzeld el, hogy kilépsz az utcára. Érzed a közelgő rossz előjelét. Érzed, ahogy a szél sejtelmesen süvít el melletted, mintha terelni akarna téged, a megfelelő irányba vezetni téged. És te hallgatsz rá, követed azt, amit a természet súg neked.  Lépteidet összehangolod a világéval. Mert te vagy a világ és a világ vagy te. És akkor meglátod. Szinte a szívedbe mar a fájdalom. Olyan intenzív, mintha valaki keze mászkálna a mellkasodban a szívedet szorongatva. Fáj, szétszakít, összetör. Tombolásra késztetet.

És azt az érzést ismered, mikor a legrosszabb rémálmoddal szemtől szemben állsz? Azt mondják; nézz szembe vele. Megteszed. És akkor… ő visszanéz rád! Ott áll az ajtódban és bámul téged, meghökkenve, támadásra készen. Akár egy sebesült állat, akit ha sarokba szorítanak, darabokra tud téged tépni. Vicsorog rád, támadásra kész, pedig ő tolakodott be a te területedre. És akkor ráeszmélsz. Ellépsz a tükör elől, melyben eddig azt hitted rémképet látsz. Elszakítod a tekinteted az üvegtől, melyben rémálmot látsz megtestesülni és ténylegesen a szemébe nézel. Hallod, ahogy hangot ad ki magából. Ott áll előtted, a megtestesült félelmeid egyetlen fizikai anyaggá összeállva. Ennek a félelemnek a neve: Terra Clarke

- Neee! - sipákolta.

- Te meg mi a büdös lószart keresel itt Clarke?! - kiabáltam rá.

Nem válaszolt, csak idegesen elkezdte lóbálni az ajtót, újra és újra és újra megnézve a számát, mintha azt hinné, egyszer csak megváltozik.

- Te hülye picsa, mondd, hogy nem ez az A12-es szoba és te csak rontod itt a levegőt! - morgott dühösen.

- De igen, és ez számodra tiltott terület, úgyhogy kotródj innen - válaszoltam fintorogva. - Vagy én rugdoslak ki innen, bár akkor fertőtlenítő fürdőt kell majd utána vennem.

- A rohadt életbe! - üvöltött.

- Tipli van! Máshol köpdössd szét a baciijaidat! - fintorogtam a gusztustalankodásán. - Undorító vagy.

- Ezt megszívtuk, Devine. Vonszold arrébb az orbitális méretű hátsófeled, mert nem férek be tőle az ajtón! - lökött félre, majd, egy nagy bőröndöt tologatva belépett az ÉN TERÜLETEMRE! - Hello szobatárs!

- Ne szórakozz velem Clarke, mert most baszlak ki az ablakon! - kiabáltam rá.

- Hát rajta, de vigyázz, még letörik a kis pink körmöcskéd! - vonta meg a vállát és azonnal befoglalta az egyik ágyat.

Ezt nem hiszem el! Mi a franc folyik itt? Mióta megérkezett ez a vöröske csak vonzza a bajt. Először ráhajt Olira, aki emiatt kidob, ő lett a szobatársam, és miatta még csak búcsúszex sem volt, mert ránk nyitott. Ma is a kávézóban láttam én, hogy bámulta, hiába játssza meg magát. Miután eltakarodott, Olival ott is veszekedtünk és mire hazaérek a nyugodt kis szobámba, mi fogad? Beköltözik ez a repedtsarkú picsa? Az a vöröske valami átkot szabadított rám!

- Takarodj innen a fenébe! Most már elegem van. - akadtam ki. - Tegnap a vöröske, ma a nagypofájú, holnap mi jön? Beköltözik az igazgató, baszod?!

- Nem tudom, de hidd el én sem csattanok ki az örömtől, amiért a te kipingált, rusnya pofádat kell bámulnom, elhiheted! - kiabált.

- Oké, nyugodjunk le, kezeljük higgadtan a dolgokat! Lemegyünk szépen ahhoz a nagyseggű, zsírpacához és elküldjük a kurva anyjába, ha nem basz téged át más valaki nyakára, mert én nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni veled! - ment fel bennem teljesen a pumpa.

- Lányok, nyugodjatok meg, biztosan el lehet intézni valahogy - szólalt meg az ajtóban hallgató Benett is.

- Pofa be! - üvöltöttünk rá egyszerre a nagypofájúval.

- Én csak azt akartam mondani, hogy mellesleg az én szobámban is van még 1 szabad ágy, de mellettem vagy alattam is aludhat valamelyiktök. - kacsintgatott.

- Ó, igen nagyfiú? - néztem rá azzal a tekintettel, amitől mindenkinek megszűnik a vérkeringése egy pillanatra. - Lehet, hogy sok pasival voltam már, de olyan mélyre nem adom, hogy te is közéjük tartozz, cukipofa. - vágtam a pofájába. - Ha kanos vagy, intézd el magadnak. Vagy tudod mit? Kettőt egy csapásra. Clarke, tessék itt egy balfasz, akinek lenne gusztusa hozzád! - vigyorogtam rá. - Nem mintha veled lenne bajom, cukipofa. Mondjuk egy menetre jó lennél talán. Ugye már nem vagy szűz?

- Meddig akartok még tárgyalni a szexuális vágyaitokról, mert akkor egyedül megyek le az igazgatónőhöz. - szólt közbe Ms. Nagypofa. - Azalatt még egymásnak is ugorhattok. De gyors menet legyen, mire visszaérek a cuccaimért nem akarom senkinek a semmijét se látni vili? És ha folt lesz bármin is ami az enyém…halottak vagytok!

Ekkor meghallottam valamit. Egy förtelmes hangot. Kutyaugatást! És meg is láttam. Ott lapított a fiú lábai között, fülét farkát behúzva. Kinyírom!

- Mi ez a dög?! - üvöltöttem Clarke pofájába. - Te idehoztál egy rühös, bolhás kutyát?! Egy büdös dögöt az én szobámba!!! Takarodjatok innen! Mindketten!

- Ő Wes. Nem dög, és ha még egyszer ilyeneket mondasz rá, megtépkedem a csinos kis szőke fürtjeidet, oké? - kiabált rám, majd megsimogatta azt a dögöt. - Takard el a szemed Wes, sokkoló jelenet lesz, ha ezek itt egymásnak esnek, azt elhiheted!

- Hahaha, nagyon vicces, Clark. De csipkedd magad és vonszold lefelé a nagy seggedet a lépcsőn, nem érek rá egész nap! - siettettem - Te meg tűnj az utamból, blöki! - morogtam rá a kutyára. - És, ha szétmered rágni a Gucci táskámat vagy bármelyik lakkcipőmet, a párját feldugom a seggedbe!- mentem a többiek után. - És ha a szőnyegre hugyozol… - fordultam még vissza a lépcsőről.

- Gyere már te picsa! - kiabáltak rám.

- De igazgatónő!! - kiabáltuk egyszerre, mikor nemet mondott, arra hivatkozva, hogy nincs több szabad szoba. - Én nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni vele, meg a büdös kutyájával!

- Én meg nem fogom mostantól az ő hülye pofáját bámulni minden nap, meg hallgatni a nyögdécselését, mikor minden nap mással huzatja meg magát!

- Terra Clarke, vigyázz a szádra! - csapott az asztalra. – És már mondtam, nem tudok mit kezdeni a kicsinyes problémáitokkal! Nincs több szoba! De ilyen hangnem után, még ha lenne, sem engedélyezném, hogy bármelykőtök is odaköltözzön. Csak azt a szegény új kislányt sajnálom, hogy ilyen két kiállhatatlan szobatárat kapott! És most tűnjetek a szemem elől! - morogta dühösen, így jobbnak láttuk, ha szépen fület, farkat behúzva kihátrálunk. Majd hallottuk a Tv félreismerhetetlen bekapcsolását jelző hangot, majd Ms. Garcia hüppögését, ahogy a brazil szappanoperájához dumál.

- Ó, Juan-Carlos, te szégyentelen! Magára hagyod szegény Juanita-t? Elhagyod Estefania-ért?! Te szégyentelen! - szipogott és kiabált.

A nagypofájúval fintorogva egymásra néztünk.

- Na menjünk innen - távoztunk el Juan-Carlos szerelmi ügyeitől jó távolra.

- Na szép, és most mi a faszt fogunk tenni?! - duzzogtam.

- Hát, nincs más lehetőségünk, mindketten ott maradunk és reméljünk egyikünknek sem lesz kedve kést döfni a másikba, mikor az elaludt. - válaszolta sértettem.

Mindketten duzzogva, fortyogva vonultunk fel a kollégium lépcsőin, úgy dörömbölve rajta akár egy feldúlt elefántcsorda. Jó, mondjuk Clarke is velem volt, így nem csoda, hisz tényleg egy elefántra emlékeztető hátsóval rendelkezik.

- Én ezt nem bírom elviselni! - huppantam le az ágyamra.

- Hidd el, nekem sem a legnagyobb álmom volt, hogy a te pofádat bámulhassam. - dobta le magát a másik ágyra, amit mostantól kinevezett a saját ágyává.

- Szabályokra van szükség! - ajánlottam fel.

- Egyetértek - nyögte bele a párnába. - Fúj ez büdös.

- Akkor költözz haza anyucihoz, ott frissen mosott párnák lesznek, nem fogsz hiányozni, csácsá! - integettem.

- Nem megyek el te hülye lotyó! Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem! – mondta, mire grimaszoltam neki egyet.

- Szóval a szabályok! - kezdtem volna bele.

- Lemaradtam valamiről? - érkezett meg a vöröske.

- Hello, szobatárs! - ugrott fel a barna és egymás nyakába borultak.

- Hát te meg, mit keresel itt? - lepődött meg.

- Beköltözöm. Már nem csak neked kell majd elviselni ezt a házisárkányt!

- Jajj elég legyen a leszbishowból! - morogtam. - Éppen a szabályokat fektetjük le!

- Hallgatunk! - nyögte Clarke.

- A cuccaimhoz nem nyúltok! - mondtam fennhangon. - A pasijaimhoz nem nyúltok, ez főként rád vonatkozik vöröske! - mutattam rá!

- Kenna vagyok! - nyögte feldúltan.

- Nem vágtok bele a szavamba! - mordultam rá. - Kussba maradtok este, mert aki nem hagy aludni azt megölöm! És nem szóltok bele a dolgaimba. Azzal fekszem össze, akivel akarok, ahol akarom, amikor akarom! Remélem megértettük egymást!

- Akkor most mi jövünk! - kezdte Clarke. - Te sem nyúlsz a mi cuccainkhoz. Felőlem ott kefélsz és azzal, akivel akarsz, de ide senkit ne merj felhozni, vagy mindkettőtöket kidobunk az ablakon! - morogta. - És nincs semmilyen szívatás!

- Megegyeztünk! - nyögte.

- Ja és Wes! Ő marad, és hozzá nem nyúlsz! - tette hozzá!

- Ez nem volt benne az alkuban, lekésted, így jártál, a blöki megy! Vagy veled, vagy nélküled! De megy! - röhögtem a pofájába.

- Wes? Ki az a Wes?! Úristen Terra, nem hozhatsz ide egy pasit! Megegyeztünk! - sipákolt.

- Demokrácia! - kiáltott fel Clarke. - Kenna dönt!

- Mi? Én ebben nem akarok részt venni! - emelte maga elé védekezően a kezeit.

- Ő Wes - mutatott a kutyára, aki most bújt elő az ágya alól.

- Ez nevetséges, az a dög nem maradhat! - akadtam ki.

- Kenna! Kérlek! - nézett rá könyörgően.

- Engem nem zavar - nyögte ki végül. - Feltéve, ha nem piszkít sehova, és nem rágja szét a dolgaimat.

- Igen! - kiáltott fel. - Wes marad!

- Rendben, maradjon a blöki! De fürdesd meg, ne bolházzon össze mindent, és ha bármi bajt okoz, én magam baszom ki innen, de akkor veled együtt! Ja és ha vonyítani meri a holdat, felrúgom aszteroidának, hogy közelebbről szemlélhesse!

A nagypofájú csak elvigyorodott és megölelte a szőrös blökit, miközben idegesítő vinnyogó vihogásban tört ki. Egy pillanatra megsajnáltam a blökit, amiért ezt a sipákoló idiótát kellett elviselnie, aki a fülébe vonyított.

A kutya vagy a nagypofájú vagy mindkettejük vinnyogása egy pillanat alatt átment tücsökciripelésbe, vagy valami pittyegő hangba, mikor rápillantottam a telefonom kijelzőjére. Hatalmas betűkkel villogott a hatalmas képernyőm közepén egy kép rólam és Oliról, valamint „Oli <3” ide-oda ugrált a kijelzőn.

- Szia - vettem fel egy nagy sóhaj kíséretében.

Örültem, amiért felhívott, miután 2 nap alatt 2szer összejöttünk és 4szer szakítottunk, néha még úgy is, hogy együtt sem voltunk. Bár azok után, ahogy ma a kávézóban beszélt velem biztosan bocsánatot akar kérni és könyörögni, hogy fogadjam vissza, amit én el fogok játszani, hogy nem tudom, mit akarok, mert nagyon a lelkembe gázolt, de a végén végül nagy nehézségek árán hagyom magam meggyőzni és megígértetem vele, hogy ez az utolsó lehetősége, és ha elcseszi, soha többé ne akarjon tőlem semmit. Pedig én leszek a legboldogabb, ha visszajön hozzám. Nem arról van szó, hogy elsöprő szerelmet érzek iránta, inkább csak vonzódunk egymáshoz, lelkileg de főleg testileg, mert az összes eddigi kapcsolataim közül (volt jópár) vele a legjobb az ágyban.

- Szia - szólt bele letörten.

- Ne hallgatózzatok kéjenc pletykapatkányok - förmedtem az idegesítő szobatársakra, miközben kezemmel befedtem a telefonom hangszóróját, hogy Oli ne hallja, majd bevonultam a fürdőbe és magamra zártam az ajtót.

- Szerezzünk füldugót - szűrődött be a nagypofájú hangja. - Ezek virtuálisan, telefonon keresztül akarják csinálni, undorító… én pedig nem akarom hallani a nyögéseit.

- Pofádat befogod, Clarke! - kiabáltam ki.

- Figyelj, Nixie…- kezdte nehézkésen. - Nem tudom, mostanában mi van velem, velünk… - habogta. - Egyszerűen túl sok a feszültség, mindkettőnkben és egymáson vezetjük le és csak kiabálunk egymással. És én ezt már nem bírom.

- Te most szakítani akarsz? Amikor éppen hivatalosan nem is járunk, mert szünetet kértünk? - kiabáltam.

- Nem! Erről szó sincs! - habogta. - Én csak, tudod jó ideje együtt vagyunk már, és nem akarom, hogy ez megváltozzon, de most szükségem van egy kis szünetre, hogy rájöjjek mit is érzek irántad.

- Szóval, szünetet kérsz, amikor éppen szünetet tartunk? Szünet a köbön?! - nem fogadtam túl jól.

- Valami olyasmi és a szünet a szüneten, az nem köb… hanem négyzet, de nem is az eszedért bírlak - vihogott.

- Ez nem volt szép! - förmedtem rá. - Én sem kritizállak, amiért olyan ostoba vagy, hogy azt hiszed szüneteltetni tudod ezt a kapcsolatot, pedig mindketten tudjuk, hogy nem bírjuk ki egymás nélkül!

- Majd meglátjuk! Most a kapcsolatunkat meghagynám a szigorú baráti zónában, hogy rájöjjek mit is jelentünk egymásnak. Remélem megérted.

- Persze, hogy megértem - erőltettem magamra nyugodt hangnemet. - Hívj föl, ha észhez tértél, vagy annyira kanos leszel, hogy már nem bírod ki nélkülem, addig is hagyj békén! - csaptam rá a telefont, majd egy nagyot ütöttem a csempézett falra. - Az összes pasi szemét dög! - üvöltöttem föl, majd betrappoltam a szobámba az ágyra dobtam magam, és a fejemre húztam a takarót.

Mintha a legrosszabb rémálmom kel volna életre, már nem bennem élt, hanem én éltem át minden egyes elátkozott pillanatban. Mindig is tudtam, álmodni rossz. Olyankor egyedül vagy, kiszolgáltatottan, egy olyan csatamezőn, ahol nem te irányítasz. Képeket láthatsz, ijesztő arcokat, félelmetes suttogásokat hallhatsz, mik bekúsznak a bőröd alá és bordáid közt hallod kísérteties nevetésüket. Nem vagy ott fizikailag, mégis érzed a hideget, olyan hideg van, hogy a csontjaidig hatol. Érzed az ereidben fortyogó véred, minden rezdülését, mintha ujjongani kezdett volna és veszett ősi táncot lejtene a vénáid mentén. S hallod a fogaid vacogását, de elnyomja azt a csontjaid zörgésének zaja, ahogy a lelked kiszakad a testedből. Mindezt pár kegyetlen szó miatt, amik lyukat égetnek a lelkedbe, amely szépen lassan, rothadva felemészt és többé semmi sem marad belőled, csak az üvöltő üresség, ami kitölti a tested minden zugát és már csak a saját fájdalmas suttogásodat hallod, amivel őt hívogatod, de ő nem jön.

Wááááá Remélem tetszett!! Komiknak örülnénk :DD Sok sok puszi, láw, szeretünk mindenkit :D

Cup-cup Lora & Fanni♥

7. rész

Kedves Olvasók!:)

Hát ismét mi lennénk azok egy újabb résszel. Remélem, hogy tetszeni fog és Lora része után (ami szerintem eszméletlen lett) ez is elnyeri, majd a tetszéseteket.:)

Nem fogok fölöslegesen fecsegni, mert csak az időtöket húznám, ahelyett, hogy olvasni tudnátok... Szóval be is fogtam. Tényleg!:D
Ja és mégy annyi, hogy pipáljatok a rész alatt és dobjatok meg minket pár komival!;D
Na de most már tényleg befogtam!!

Jó olvasást és szép napot Nektek!

Üdv,

Fanni & Lora

Az álmok mezején lépkedve kapkodtam a fejem, hogy minden apró kis részletet meg tudjak jegyezni. Egy szárnyát bontogató türkizkék lepke. Kis bolyhos nyuszik üreget ásva, vagy éppen a körülöttem döngicsélő méhek, melyek királynőjük tiszteletére szorgosan dolgoznak, hogy aztán megkaphassák a jól megérdemelt pihenést.

Ezek mind olyan dolgok, amiről mi átlagos, hétköznapi emberek megfeledkeznénk, de nagyon is vannak. Attól, hogy mi nem veszünk róluk tudomást, igenis léteznek és a mindennapjaink részei. Ők alkotják a világ szebbik felét, a természetet, ami már évezredek óta tartja fent az egyensúlyt a Civilizáció és az Érintetlen Föld között. Ő miattuk élhetünk mi most is ezen a bolygón, a bolygón, amit nemes egyszerűséggel csak Földnek nevezünk.

- Terra, Terra. Terra! – sipítozta anya kétségbeesetten. Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, majd a fejemre húztam a takarót, azzal a szándékkal, hogy alszok még vagy tíz percet. De persze nem ilyen egyszerű kizárni a külvilágot, ha csak ennyi lenne már mindent letakartam volna.

- Terra ugye már ébren vagy? – rontott be anya a szobámba, ami amúgy a magánszférám megsértése volt, de se kedvem, se időm nem volt ezt elmagyarázni neki – Az a dög már megint eltüntette az egyik kedvenc cipőmet. Azonnal mond meg neki, hogy az az enyém! – rikácsolta hisztérikusan.

- Először is, ő egy kutya – fordultam felé álmosan – Másodszor pedig nem hiszem, hogy megértené, ha elmagyaráznám neki, hogy az anyám kis híján szívinfarktust kapott, mert eltűnt a kedvenc cipője.

- Ne humorizálj itt nekem! – emelte fel a mutató ujját, azzal a szándékkal, hogy most jól megrémít.

Hozzá kell, hogy tegyem, már rég nem ijedek meg tőle. Sőt! Tulajdonképpen soha az életben nem féltem anyámtól, még csak nem is hallgattam rá. Amióta tar az Apaterror, azóta ő számomra nem több egy elveszett személynél, aki régen sokat jelentett nekem.

- Humorizálni – ízlelgettem a szót – Ki használ manapság ilyen szót? Egyáltalán honnan szedted? – néztem rá kérdőn. Értetlenkedve vette tudomásul, hogy nem válok a hasznára, eszem ágában sincs neki segíteni. Ezért inkább csak lemondóan legyintett, majd kiment a szobámból.

Fáradtan dőltem vissza az ágyba, korán reggel az ülőhelyzet is igen megterhelőnek bizonyult. Szerettem volna elmélyülten gondolkozni az életemről, a tegnap törtétekről, vagy csak úgy általánosságban az életről, de persze esélyem sem volt rá. A konyhából hangos ugatás és jajveszékelés hallatszott fel.

- Ez nem igaz! - morogtam, majd lesiettem a konyhába. Mintha csak a második világháborúba csöppentem volna. Anya egy fakanállal hadonászott és a sarok felé mutogatott. Körülötte megannyi üvegszilánk és kifolyt víz. A konyha legtávolabbi sarkában pedig ott volt Wes, szájában egy jókora combit tartva. Ha jól láttam akkor disznó hús volt. Bár nem értek ezekhez a dolgokhoz, a lényeg, hogy az ebédünket fújta meg.

- Hát te meg mit csinálsz? - guggoltam le elé és még egy mosolyt is sikerült felvarázsolnom az arcomra. Sikerült elfogadható ábrázatot kölcsönöznöm az amúgy nyúzott fejemnek - Megeszed az ebédem? Az enyémet! - hüledeztem. Wes tágra nyílt szemekkel figyelt engem, minden egyes kis mozgásra felkapta a fejét és gyanakodva méregetett. Próbáltam úgy közeledni felé, hogy ne legyen feltűnő, esetleg gyanús, de ez a jószág éberebb, mint bárki más a világon.
- Maradj már egy kicsit nyugton! - csattantam fel, majd a kutyára vetettem magam. Pech, hogy Wes gyorsabb volt, így a hideg csempét ölelgettem - Te kis...! - morogtam, majd utána eredtem. Ő ugatva rohant előttem, jól szórakozva a szerencsétlenségemen, én pedig lihegve az oldalamat fájlalva szaladtam utána. Szaladtam?! Hát azért az elég erős túlzás volt. Inkább neveztem volna vonaglásnak, de a rohanás, szaladás esetleg futás sokkal jobban hangzott. Vagy nem?
A lényeg, hogy én az ebédem után futottam, Wes meg előlem szaladt, szájában az ebédemmel. Körbe-körbe rohangáltunk a konyhában, míg anya meg nem elégelte. A fejét kapkodta egy ideig utánunk, majd miután kellő képen elszédült, rám förmedt:
- Terra azonnal állj meg! - kiáltotta, de látva, hogy meg sem hallottam vagy csak szimplán nem érdekelt, újra rám szólt - Terra komolyan mondom, ha most nem állsz meg, büntetést fogsz kapni!
- Nhem teh-he-them... - lihegtem kifáradva, majd téve egy száznyolcvan fokos fordulatot, szembe kerültem a kutyával - Most megvagy! - kiáltottam diadalittasan, de természetesen Wes újra felültetett. A lábaim között szaladt át, majd egyenesen kiugrott a kertbe. Kifáradva, leizzadva, de legfőképpen csalódottan álltam meg anya mellett.
- Majd rendelünk valamit - vontam vállat, lerendezve az ebéd dolgot, majd a kertbe mentem, azzal a szándékkal, hogy olvasni fogok. Szombat lévén a legtöbb diák bulizni, randalírozni és piálni ment, ezzel a mondattal: Piáljuuunk, csajozzuuunk, bulizzuuun!!. Lehet, hogy ez a normális, de én sosem tartoztam a normális rétegbe, de nem is tartottam magam annak. Mindig is én voltam a suli különc lánya azzal a bizonyos virágos mappával. Hát igen. Minden fiatal vágya, hogy menő becenevet szerezzen az évek során, de nem tudom elképzelni, hogy a virág mappás lány mennyire lehet menő becenév. Nem is igazán foglalkoztam ezzel, én teljes mértékben megvoltam a saját kis világomban, a kuckómban, ami jelen esetben a természetet jelentette.
Felcuccolva indultam a kert felé, kezemben egy pohár limonádét, sós perecet, pokrócot és a kedvenc könyvemet tartva. Úgy terveztem, hogy a délelőtt nagy részét heverészve egy könyvet olvasva töltöttem volna el, de anya szeret mindent áttervezni, így nekem is meghiúsult a tervem.
- Terra a kertbe tartasz? - szólt ki anya a mosókonyhából. Megtorpantam és mérlegeltem a helyzetemet. Ha most nemet mondok, akkor békésen tudok olvasni, viszont egy idő után lebuktam volna, ha viszont igent, akkor biztos, hogy rám sóz valami házimunkát, de utána talán békén hagyott volna.
- Igen - igen, mondtam végül.
- Remek! - sietett elém - Akkor ha már úgyis oda mész, ezeket ki is teregethetnéd - nyomott a kezembe egy adag kimosott ruhát. Rezignáltan vonultam ki a kertbe, majd egyesével feldobáltam a vizes ruhákat a szárítóra. Wes körülöttem ugrált és próbálta nehezíteni a munkámat, de gyorsan végezni akartam vele, így minden egyes ruhadarabot elkaptam a csukódó állkapcsa elől.
- Bocs, de most nem érek rá veled kötélhúzósat játszani - néztem le rá - Vagyis inkább ruha húzósat játszani... - töprengtem.
- Látom még mindig a társaságodat élvezheti ez a mocsok - nevetett fel valaki mögöttem.
- Jézus! - rezzentem össze - Neked muszáj mindig megijesztened?
- Olyan vicces nézni a rémült arcodat - vigyorgott - Szerintem megtartom ezt a jó szokásomat.
- Örülök - dünnyögtem kelletlenül.
- Csak nem rosszkor jöttem? - húzta fel jobb szemöldökét.
-Haj! - sóhajtottam - Nincs semmi, csak mégis. Olyan mintha mindenki ellenem esküdött volna - rogytam le a hintaágyba.
- Hát ez elég érdekes! - bólintott - De engem egy cseppet sem érdekel. Meglepetten néztem rá, nem tudtam hova tenni a hirtelen hangulatváltását.
- Ööö... oké. Azt hittem, hogy érdekel, de akkor mindegy - vontam vállat - Ne is figyelj rám!
- Most megsértődtél? - nevetett fel hitetlenkedve.
- Nem! - vágtam rá sértetten - Egyáltalán meg minek jöttél?
De most komolyan? Minek jött ide? Mert ha azt hitte, hogy csak úgy beállít hozzánk, beolt és még kérdőre is von, akkor nagyon el van tévedve! Lehet, hogy türelmes és elnéző vagyok, de ez már nekem is sok volt. Mert hát ezért ez elég durva volt!
- Nem is tudtam, hogy Charlestonban ilyen udvariasak az emberek - utalt a bunkó kérdésemre.
- Figyelj Aira! - sóhajtottam - Nem tudom, és tudod mit! Nem is érdekel, hogy miért vagy itt, de most jobb ha mész - mutattam a kapu felé. Felvont szemöldökkel nézett rám, meglepte a higgadt viselkedésem, azt hiszem arra számított, hogy kiabálva küldöm el melegebb éghajlatra.
- Oké - tette fel a kezét, amolyan "megadtam magam" stílusban - De ez még jól fog jönni! - rántotta le két pólómat a szárítóról. Elképedve néztem rá. Tulajdon képen pont most lopott a szeme előtt. És a pólóimat!
- Már elnézést - tettem csípőre a kezem - De az-az én pólóm! - hüledeztem.
- Volt. Most találtam, tehát az enyém - húzta gúnyos vigyorra a száját Aira.
- Mit akarsz? - sziszegtem.
- Ezt a két pólót? - kérdezett vissza értetlenkedve. Legyintve ráhagytam, majd összehúzott szemmel vizslattam. Semmit nem tudtam leolvasna az arcáról, pechemre kiváló pókerjátékos volt.
Szerencsémre vagy balszerencsémre, de anya sietve közeledett felém. Aira egy pillanatra oda nézett, de nem szakította meg a szemkontaktust. Amint mellém lépett anya, egy halvány mosoly suhant át az arcomon, de szerintem egyikőjük se vette észre.
- Ez meg ki? - bökött anya Aira felé nem túl kedvesen.
- Fogalmam sincs, de el akarta lopni a pólómat - ráztam a fejem "ártatlanul".
- Hogy mi?! - kerekedett el anya szeme és ha jól hallottam akkor két oktávval feljebb szökött a hangja. Csípőre tette a kezét és egy kicsit megdőlt előre, ezzel felvéve a "rettegett" pózt. Én is kérdőn vizslattam Airát, akinek a normális arcszíne kezdett átváltani valami egészen különös árnyalatba.
- Na, szóval ki vagy és mit akarsz? - adtam meg a kegyelemdöfést a lefagyott lánynak - És már ne is haragudj, de add vissza a pólóm! - rántottam ki a kezei közül. Esetlenül ejtette kezeit maga mellé. Ha úgy döntött, hogy bunkózik velem, akkor én sem hagyhattam magam. Ha harc, hát legyen harc! Vagy mi...
- Ez engem is érdekelne - szórt szikrákat anyu szeme. Értetlenkedve kapkodta a fejét köztünk, majd azt hiszem, mérlegelte a helyzetét.
- Elmentek ti a fenébe! - sziszegte végül idegesen, majd sarkon fordult és elviharzott. Anya eltátotta a száját és elképedve figyelte a feldúlt punk királynőt (ő nevezte így el), én egyszerűen csak nevetségesnek gondoltam az egészet. Végül egész jót szórakoztam ezen a pár percen, bár be kell, hogy valljam nagyon meglepődtem Airán. A szobámban feküdve is éppen ezen gondolkodtam. A plafont bámulva agyaltam Aira viselkedésén. Sehogy sem fért a fejembe, hogy tegnap még tök jól elbeszélgettünk, sőt! Még nevettünk is, ma viszont olyan fura volt.  A bunkó viselkedése mellett még lopni is akart, amit már sehova nem tudtam tenni. Ingerülten nyomtam a fejem a párnába, azzal a céllal, hogy esetleg megfulladok. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha most leltem volna halálomat itt az ágyamban, de már ott se volt nyugtom. Apa magából kikelve rontott be a szobámba, kis híján rám rúgva az ajtót. Szemei kiguvadtak, szája habzott és a homlokán egy ér kidülledve lüktetett... Na jó! Csak én képzeltem el így őt, de persze egyáltalán nem így nézett ki. Egyszerűen csak eszeveszettül kiabált és engem keresett.
- Te mégis mit képzelsz magadról? - dühöngött - Egy huligánnal? Képes vagy összeállni egy huligánnal, csak hogy engem bosszants vele? Tudtam, hogy nem teljesen vagy százas, de azért ezt nem gondoltam volna rólad - csóválta a fejét rosszallóan.
Na azért álljon már meg a menet! Mi az, hogy összeálltam? Egyáltalán kivel? Összeállni nem mondjuk egy fiúval kéne? Na mind egy! A másik, hogy eszem ágában sem volt apát bosszantani, bár ha jobban belegondolok lett volna okom rá, de nem volt szándékos. Airáról meg ne is beszéljünk egy életre elegem volt belőle!
- Nem álltam össze senkivel és nem állt szándékomban téged felidegesíteni - kezdtem nyugodtan - Az a lány meg már úgy is elment, és soha többet nem akarom látni, szóval megnyugodhatsz, a lányod nem állt össze semmilyen huligánnal - mondtam gúnyosan.
- Elég volt! - kiáltotta el magát - Én befejeztem. Leveszem rólad a kezem, mától azt csinálsz amit akarsz. Nyugodj meg, ezentúl nem érdekelnek a szörnyen gyerekes ügyeid, felőlem még börtönbe is kerülhetsz - mondta kimérten - Belefáradtam abba, hogy próbállak nevelni, de egyszerűen nem hallgatsz meg. Torkig vagyok a szaros barátaiddal, a tanulmányaiddal, de leginkább a viselkedéseddel. Mától nem vagy a lányom! - mondta ki a halálos ítéletet, velem meg egyszeriben megfordult a világ. A térdem megremegett, majd az ágy támlájába kapaszkodva a földre rogytam. Üveges tekintetem a távolba révedt, egy hang sem jött ki az ajkaimon. Akkor gombóc mardosta a torkomat, hogy kis híján megfulladtam. Azt hiszem egy kisebb sokkot kaptam.
- És tudod mi a legjobb az egészben? - nevetett fel gúnyosan - Hogy soha többet nem kell néznem a besavanyodott fejedet. Mától kezdve nem lakhatsz itt velünk. Nekem teljesen mindegy, hogy mit kezdesz magaddal, de itt nem látunk szívesen... - húzta győztes mosolyra a száját, majd hátat fordítva nekem, kiment a szobámból. A volt szobámból. De ezzel együtt az életemből is végleg kivonta magát.
- George ezt nem teheted - hallottam meg anya kétségbeesett hangját, valahonnan a távolból - Terra a mi lányunk... Nem dobhatjuk csak így ki! - sírta el magát.
- Dehogy is nem! Éppen most tettem meg - vágta rá ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- De hiszen semmi rosszat nem tett - sipákolta anya - Azt mondta, hogy nem ismerte azt a lányt...
- Még hogy nem ismerte! - horkantotta apa - Az őrsön is vele beszélgetett. Nagyon is jól tudta, hogy ki az és mit követett el, mégis összebarátkoztak.
Anya erre nem tudott mit reagálni, őt is sokkolta a hír, miszerint hazudtam neki és összebarátkoztam egy börtöntöltelékkel. Már így is meg volt a baj, nem akartam, hogy még anya is belekeveredjen, ezért közbeszóltam.
- Hagyd anya - szólaltam meg cérnavékony hangon, ami még engem is meglepett - Inkább elmegyek, mindenkinek jobb lesz ez így.
Kijelentésemre anya újra elsírta magát és leült, mielőtt még itt helyben elájult volna. Egy utolsó pillantást vetettem a feldühödött férfira, akit régen apámnak szólítottam, majd elindultam fel a szobámba, hogy a legfontosabb dolgaimat még el tudjam pakolni. Hátha apára újra rájött volna az öt perc és meg sem várva, hogy bepakoljak, kidobálja a ruháimat az ablakon. Simán kinéztem volna belőle. Már a lépcső felénél tartottam, mikor Mark is hazaért.
Még csak ez hiányzott!
Megtorpant a bejárati ajtóban és értetlenkedve kapkodta a fejét a még mindig sírdogáló anyám, a vörös fejű apám és a csalódott tekintetű húga (vagyis én) között. Pár percig csak álltunk és vártuk, hogy valaki szólaljon már meg, de látva, hogy nincs kedvünk beszámolni a tíz perce történtekről, inkább ő törte meg a csendet.
- Itt meg mi történt? - kérdezte sürgetve.
- Útonállókkal barátkozik...
- Apád elküldte otthonról...
- Elköltözöm - vágtuk rá egyszerre. Mark először hitetlenül felnevetett, de láthatta rajtunk, hogy nem viccelünk, ezért komolyan meredt rám.
- Terra mégis mi a francot csináltál? - förmedt rám.
- Jól van! Még olvass be nekem te is, mintha nem kaptam volna eleget... - fortyogtam magamban.
- Én nem akarlak kioktatni, csak nem vágom, hogy most mi van? - rázta a fejét - Mi az, hogy útonállókkal barátkozol és apa kirakott? És mégis hova akarnál költözni?
- Apa felfújta a dolgot - legyintettem, mire a háttérben apa felmorgott - És ha tudni szeretnéd, a kollégiumba megyek.
- De miért? Miért nem jó itt neked? - értetlenkedett továbbra is.
- Én már kinőttem ezt az egész életet. De ne félj! Nem hagylak itt téged, mindig meglátogatlak - simítottam meg a karját.
Tudtam, hogy mi fáj a legjobban Marknak. Hogy én is magára hagyom. Lena egyszer már megtette ugyan ezt, csak akkor én is át tudtam érezni Mark fájdalmát. Most viszont én is galád módon hátba támadtam és a legfájóbb pontot érintettem. Látva, hogy mennyire megviselte őt ez a hír, kedvem támadt volna kiszaladni a világból, és nem szembenézni vele, de nem tehettem ezt. Vele nem. Lehet, hogy sokan úgy gondolják rossz testvérek vagyunk, akik mindig és mindenen veszekednek, de persze ezeket csak a felszínes emberek látják így. Mi viszont tudjuk, hogy a mi kapcsolatunk igen különleges és egyedi. Olyan szinten ragaszkodunk a másikhoz, hogy az már szinte képtelenség. A látszat néha csal, a legtöbbször mindig, és olyat mutat ami egyáltalán nem valós. Elhiteti az emberekkel, hogy amit látnak az igaz, csakhogy ezáltal leszálljanak a témáról. De minden maszk mögött ott vannak a valódi érzések, gondolatok, amik csak arra várnak, hogy egyszer csak kitörhessenek a burokból, szabadjára engedve az érzelmeket.
Most is ez történt, egymás nyakába borulva, csupán az ölelés erejével tudattuk a másikkal, hogy minden rendben lesz és soha nem választhatnak el minket egymástól.
- Oké, most már rendben vagyok - tolt el magától Mark, visszazökkentve a jelenbe - Nézzük a jó oldalát! Legalább megkapom a szobádat - oltott be egy pillant alatt, megtörve a szép pillanatot.
- Barom - röhögtem fel a könnyeimmel küszködve, majd újra megöleltem őt. Utoljára.


Elintézve a papírmunkát, egy nagy sóhaj kíséretében léptem ki az igazgatónő irodájából. Egy részem megkönnyebbült, a másik fele viszont még Mindig Mark miatt aggódott. Tudtam, hogy jó helyen van, de mégsem volt. Lehet, hogy most ez először bonyolultan hangzik, de ez az igazság. Attól, hogy a szüleivel él (én már nem tudom így nevezni azt a két embert) még egyáltalán nincs biztonságban. Apa eddig anyát terrorizálta, de egy idő után megunta és engem kezdett el szekálni. De most mi lesz? Mivel én végérvényesen is kiléptem az életükből, engem már természetesen nem tud szekírozni. Így maradt neki Mark. Szegény...
Ilyen gondolatokkal sétáltam végig a kolesz folyosóján, magam után húzva a nagy bordó bőröndömet. Wes természetesen jött velem, bár nem volt könnyű meggyőzni Mrs. Garcia-t arról, hogy Wes igenis jó kutya, ami így teljesen nem igaz, de amiről ő nem tud az nem is fáj neki. Ugye?
- Gyere Wes, nemsokára megismerjük a szobatársunkat - mosolyogtam le rá.
- Nem is tudtam, hogy kutya suttogó vagy - szólalt meg valaki mögöttem.
- Mi? - pördültem meg a tengelyem körül - Benett te meg mit keresel itt? - csodálkoztam.
- Itt lakom - mutatott körbe - Vagyis a másik épületben - helyesbített.
- Ja, oké - tettem túl magam a híren, majd lenéztem Wes-re. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a folytonos morgását, amit valószínűleg Benett váltott ki belőle.
- Nem nagyon kedvel - húzta el a száját.
- Hagyjad - legyintettem - Mindenkivel ilyen. De ha nemgond akkor meg tudod mutatni, hogy hol van az A12-es szoba?
- Persze - vezetett előre - Tessék, a lakosztálya mi-lady! - nyitotta ki nekem az ajtót, mire én belátást nyertem a koleszos szobámra és a szobatársamra.
- Neeeee! - kiáltottam fel. Ennyi volt az összes amit ki tudtam nyögni.

6. rész

 Szijjasztok!:) Megérkezett a legújabb rész, ezúttal tőlem Lorától :DD Wáá, remélem tetszeni fog és sokkkkolni fog titeket :DD Muhaahahah, nem is húzom az időt, kellemes olvasást. ÉS ha már elolvastad, nagyon örülnénk, ha hagynál egy kis nyomot magad után :DD

 Azt mondják a tudás hatalom. Míg a nem tudás sebezhetővé tehet és azzá is tesz. A tudás fegyver, mellyel mások fölébe kerekedhetsz. A tudás egy pajzs mellyel megvédheted magad a csalódásoktól. A tudás hatalom, de az ellenkezője is igaz lehet. A nem tudás ijesztő lehet, de amit nem tudunk, az nem fáj. Ha nem tudsz, nem csalódsz, nem fáj annyira, mintha tudnád mi miért történt. Ha nem tudunk valamit, félhetünk, de a félelem hasznos is lehet. Mind félünk az ismeretlentől, és annak megismerése hajt minket előre.

Mind tudatlanok vagyunk, a sötétben tapogatózva, a tudást kutatva haladunk előre, a saját, számunkra kijelölt ösvényünkön. Mind tudatlanok vagyunk, kérdéseink vannak, reményeink álmaink. Hiszünk még a csodákban. Úgy véljük, ha a birtokunkba kerül némi tudás, válaszokat fogunk kapni a kérdéseinkre, melyek megválaszolására egy egész élet áll rendelkezésünkre.

Mind álmodozók vagyunk, akik csak ostoba, gyermeteg illúziókat hajkurásznak. Olyanok vagyunk, mint a pillangók, kiket kedvére sodor a vihar. De egyszer a Nap is kisüt, és az eső eláll. Minket, pedig lehet a megváltás földjére sodort a szél, a sors szele, arra a helyre, ahol abban az időben lennünk kell. A helyre, ahol talán válaszokat kapunk, csak lehet, előtte át kell adnunk magunkat a sodrásnak, hogy az a számunkra kijelölt ösvényen tartson és elvigyen a végcélunkhoz. Egy nap mind hazatérünk.

A nevem Kenna Walder és önmagamat keresem, mert eltévedtem ebben a hatalmas világban.  Válaszok után kutatok, a származásom okát keresem, az életutamat, melyről letértem. Tudni akarom, ki lehettem volna, és most ki vagyok. Tudni akarom, honnan jövök, hogy kiknek a gyermeke lehettem volna, ha elfogadnak. Megtalálni a szülőházamat, és az embereket, kik otthonommá tehették volna. Válaszokat keresek. Walder család.

- Jajj gyerünk már! - sóhajtottam, ahogy a képernyőn ismét megjelent a mai napon más sokadszorra a nincs találat szöveg.

Kenna Walder, 1996, próbálkoztam mással, de ismét csak az üres oldalt bámultam. Charleston, Walder, 1996, ismét semmi. Pedig a helyi újságokban mindig szoktak lenni feljegyzések a születésekről és halálozásokról. De itt rólam semmi. Pedig itt születtem a charleston-i kórházban. 1996 augusztus 8.án. De semmi. Mintha nem is léteznék. Nincsenek adatok, feljegyzések, semmi, mintha a felmenőim sem éltek volna itt. Vagy ami még rosszabb, mintha nem is lenne múltam. Csak ide csöppentem a távoli világűrből. Őrület.

Charleston, Walder, rövidítettem le két szóra legvégső elkeseredésemben, mikor a kereső semmit nem dobott ki. Már feladtam a reményt, hogy bármit is találok, de akkor a keresőmező alatt megjelent 1 találat. Először nem hittem a szememnek, de aztán kétkedve rányomtam és megnyitottam a cikket. Fintorogva olvastam el a címet.

A tűzvész 4 halálos áldozatot követelt

ez most komoly? Nekem nem holmi tűzvészek kellenek, hanem a családomról akarok megtudni valamit, olyan nagy kérés ez?? Csak azt szeretném tudni, kik voltak a szüleim, a felmenőim, az őseim, hol születtem, ki lehettem volna és miért nem lettem az, akinek lennem kellett volna. Választ kapni arra, hogy miért dobtak el azok, kiknek a legjobban szeretniük kellett volna.

A homlokomat ráncolva tekertem lejjebb az online, beszkennelt újságcikket a lap legaljára. Dátum: 1940. Semmit nem találok rólam, a szüleimről vagy bármiről, csak egy 1940es tűzvészt, aminek semmi köze hozzám? A szememmel gyorsan végigfutottam a szöveget. Csak valami zagyvaság volt arról, hogy valószínűleg a meghibásodott vezetékek okozhatták a tüzet. A lángok először a pincében csaptak fel, és onnan terjedtek tovább a házra. Mire a kezdetleges, akkori tűzoltók kiértek már az egész ház lángokban állt. Mire sikerült a tüzet eloltani, már csak a bent rekedtek megégett testeit hozták ki.

Aztán a szemem megakadt valamin, és a szívem egy hatalmasat dobbant. A charleston-i polgármester, Charles Walder a következőt nyilatkozta a tragédiáról;

„Ez egy szerencsétlen, tragikus baleset volt, és a balesetek sajnos elkerülhetetlenek. Én is házban tartózkodtam, amikor a lángok felcsaptak. Még időben kijutottam, de Ő már nem. Láttam a barátom halálát, és még most is fülemben zúg fájdalmas sikolya, ahogy a lángok megperzselték a bőrét, és elevenen felfalták. Szörnyű volt.”

A tragédiában elhunytak közül csupán a polgármester jegyesét azonosítottuk, a többi 3 áldozat kiléte egyelőre ismeretlen.

- Charles Walder - ejtettem ki a nevét mosolyogva.

Visszaléptem a keresőbe és már csak ezt írtam be; Charles Walder, 1940 keresés meglepő eredményt hozott, 0 találat. Homlokráncolva írtam be; Tűzvész, Charleston. Ismét semmi, de hiszen az előbb itt volt!

- Ne fáradozz, semmit nem fogsz találni! - szólalt meg mögöttem egy kissé unott, ám nagyon is szórakozott hang, mire hátrafordultam. - De szép próbálkozás.

Egy fiatal fiú ácsorgott mögöttem, a székem háttámlájára támaszkodva, nagyokat vigyorogva a szerencsétlenkedésemen. Annyira közel volt, hogy a szemében aranypettyeket láttam. A közelségétől elpirulva, inkább hátrébb húzódtam. Magas srác volt, nem túl izmos, de azért szálkás testalkatú, szőke kócos tincsei a megbabonázó acélkék szemeibe lógott, amik, most valahogy túlságosan is közel voltak, valamint egy nagy, fekete fényképezőgép lógott a nyakában. A fiú szinte belemászott az arcomba és a személyes terembe.

- Tessék? - nem értettem ez miről beszél.

- Dylan Mitchell, helyi oknyomozó riporter - mondta, mire én felvontam az egyik szemöldökömet. - Vagyis inkább csak egyszerű újságírótanonc.

- Kenna - válaszoltam elpirulva.

- Törölték a helyi nyilvántartásokat, mindenféle újságcikkeket és híreket az 1940es évekből, mint például azt a tűzesetet - magyarázott. - Meglepő, hogy egyáltalán tudsz a tűzről, manapság már csak alig pár ember tud róla, mivel törölték az akkori híreket.

- Hiszen az előbb olvastam, úgy tűnik, mégsem törölték a híreidet.

- Nézd! - kapta ki a kezemből az egeret és a billentyűzetet és lelkesen nyomkodni és kattintgatni kezdett. - 1938tól egészen 1942ig töröltek mindent a helyi hírekből. – hozta be a lapokat és tényleg minden hiányzott abból a 6 évből.

- De hiszen én az előbb olvastam, tényleg! - bizonygattam.

- Biztosan valami hiba lehetett a rendszerükben - válaszolta. - De miért érdekel ez a téma? Talán valami újságíró vagy, aki a helyi rejtély végére akar járni?

- Milyen rejtély? - kérdeztem.

- Ennek a városnak van egy pár, hirtelen eltűnt személyek, akikről soha többé nem hallani, titkolózó emberek, véletlennek tűnő tragikus balesetek, amire aztán valami nevetséges okot fognak és kitörlik a nyilvántartásokat - suttogta. - Ha meg akarod oldani, én szívesen segítek a nyomozásban, egy ideje már próbálom megoldani ezt az ügyet.

- Nem, én nem újságíró vagyok, sem nyomozó, semmilyen rejtélyt nem akarok megoldani. Én csak úgy kutatok. - válaszoltam.

- Ez titokzatosan hangzik. De előre szólok, ebben a városban nehéz „csak úgy” információhoz jutni. Ha kérdezősködsz, az emberek ellenségesek lesznek, és rád csapják az ajtót. - figyelmeztetett. - De miért keresgélsz a tűzesetről híreket? - ült le velem szemben.

Ez a fiú teljesen idegen, miért mondanám el neki azt, amit a legjobban szeretnék tudni? De azt mondja újságíró és nyomoz ez után a rejtély után, amiben az egyik ősöm is benne volt. Talán tud segíteni. És valamilyen oknál fogva úgy érzem, bízhatok benne, ő tud nekem segíteni!

- Mit tudsz a Walder családról? - kérdeztem, leplezve az izgalmamat.

- Hát, a Walder család, már évszázadok óta köztiszteletben áll a charleston-i lakosok szemében, egyike az alapító családoknak, az elsők között telepedtek le itt és évszázadokon keresztül részt vettek a város fejlődésében, általában a Walder család feje töltötte be a polgármesteri címet - mesélte, a lány, pedig élvezettel hallgatta.

A legjobb döntés volt idejönni és keresgélni, és hagyni, hogy ez a kotnyeles újságírófiú beleszóljon a dolgaiba. Már most többet tudott meg tőle, mint az eddigi 16 éve alatt bármikor, bárhonnan.

- Még most is itt élnek? - kérdeztem, mire elkomorult.

- Miért érdekel ennyire a Walder család? - kérdezte gyanakodva.

- Tudod… van egy nagyon jó barátnőm… aki Charlestonban született, de a szülei árvaházba adták és most szeretné megtalálni őket. - kamuztam.

- Szóval azt állítod, hogy a barátnőd a Walder család leszármazottja? - vonta fel a szemöldökén, nem nagyon vette be ezt a szöveget. - Akkor miért nem ő jött ide felkutatni a rokonait?

- Ő nagyon félénk, igazából azt sem tudja, hogy itt vagyok, de tudom, mennyire szeretné megtudni kik is a szülei! És milyen legjobb barátnő lennék, ha nem tenném ezt meg érte? – folytattam a hazudozást, amivel talán sikerült meggyőznöm a fiút.

- Oké, hiszek neked. Mázlid van, hogy velem találkoztál, mert ebben a városban nincs más olyan, aki a részmunkaidőben a helyi újságnál dolgozik és lemenne visszakeresni neked a barátnőd múltját. - mosolygott. - Mi a neve?

- Jenny - vágtam rá. - Jenny Walder!

Ez volt az első név, ami az eszébe jutott. Egykori nevelőnője után, Ms. Jenny Johnson. Az árvaházban ő volt az egyetlen, aki tiszta szívből szerette azt a vörös kislányt és mindent megtett érte.  Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben.

- Oké, utánanézek! Az újságcég itt van nem messze, de eltarthat egy ideig, míg megtalálom az iratokat a raktárban - mondta, majd fölpattant. - Várj meg itt. És ha bárki kérdezi, engem nem láttál, nem is ismersz, és végképp nem tudod hová mentem, főleg nem az irattárba!

- Rendben - suttogtam, de még a fiú után szóltam. - És Dylan… köszönöm - mondtam, mire ő elmosolyodott, majd elsietett.

Egy nagyot ásítottam, majd odamentem a pulthoz és kértem magamnak egy erős kávét. Ez volt az első igazi napom a városban és hulla fáradt voltam. A beköltözésem estéje nem alakult túlságosan jól. Miután Nixie összekapott Terrával lenyugodott picit, utána viszont arról kezdett papolni mióta vannak együtt a pasijával, miket szoktak csinálni és részletesen kibeszélte a szexuális életét, amire én nem nagyon voltam kíváncsi. Majd az arcomba röhögött, amikor közöltem vele, hogy még semmilyen kapcsolatom nem volt és száz százalékosan szűz vagyok.

Fáradtan néztem ki az ablakon. Egy átlagos novemberi szombat reggelnek tűnt csupán. Kint zuhogott az eső és fáradhatatlanul ostromolta a szél a fák ágait. Még a Nap sem próbált előbújni a ködszerű, sötét fellegek mögül, melyek úgy özönlöttek akár egy megvadult szürke folyó, eltakarva a fényes napkorongot. Sosem szerettem az esőt, borongós és olyan magányosság költözik olyankor a szívembe. Nem érzem magam élőnek, csak egy bábnak, aki a Nap elfojtott fény után sóvárog, hogy ismét életre keljen. S amikor lemegy a nap, visszasüllyed a lélektelen sötét ürességbe. Tényleg igaz a mondás; a napfény éltet.

Valaki a vállamra tette a kezét, mire hirtelen ugrottam egyet. Dylan ilyen gyorsan visszaért? Lelkesen fordultam meg, s utána már csalódottan csak az illető bocsánatkéréseit hallottam, ahogy szabadkozik, amiért nem hitte, hogy megijeszt. Oliver állt mögöttem, hajából csöpögött a víz, és a sötét esőkabátjából is ömlött a csapadék.

-Bocsi, én nem akartalak megijeszteni… - lihegte fáradtan. Úgy nézett ki, mint aki most futotta le éppen a maratont egy tomboló felhőszakadás közepette.

- Nem, nem ijesztettél meg, csak megleptél… másra számítottam! - habogtam, majd egy nagyot kortyoltam a kezemben tartott forró folyadékból és élveztem, ahogy a meleg kávé lecsorog a nyelőcsövemen és átmelegíti az egész testem.

- Csak bocsánatot szeretnék kérni a tegnapiért - szabadkozott és helyette én pirultam bele a szituációba. - Nem kellett volna olyan helyzetbe hoznunk téged, vagy magunkat. És ha tudtam volna, hogy Nixie szobatársa vagy, eszembe sem jutott volna belemenni, hogy felmegyek hozzá.

- Figyelj, nem nagy ügy, tényleg. Nem a te hibád, ez csak egy kellemetlen kis félreértés volt - próbáltam, gyorsan áthaladni a téma fölött, mert kezdett számomra kínossá válni.

- Ami elkerülhető lett volna, ha Nixie szól arról, hogy kapott egy szobatársat. - mérgelődött. - Tényleg sajnálom, és ha lesz egyáltalán legközelebb ilyesmi, akkor becsszó máshova megyünk, bár nem hiszem, hogy lesz.

- Miért? Szakítottatok vagy mi? - kérdeztem, de azonnal meg is bántam. - De ez persze nem rám tartozik, ez a kettőtök dolga.

- Igazság szerint már tegnap, de Nixie még próbálkozott helyrehozni…Csak egy kis búcsúajándékot akart… - fogalmazott diszkréten, bár még én is értettem belőle mindent, főleg, hogy láttam mi akart lenni az az ajándék, mikor egy szál törülközőben rájuk nyitottam, és láttam az ágyon összefonódó testüket, amit nem takart más csak a lepedő. - Nixie egy önző nőszemély, és én képtelen vagyok tovább elviselni. Vonzódom hozzá, talán szeretem is, de már nem megy.

Tudom, hogy Oli csak egy ártatlan áldozata volt ennek az egésznek. Beleesett Nixie csapdájába, ahogy már előtte jópáran. Nixie figyelmeztetett szóban, hogy maradjak távol attól, ami az övé. Ez csak a végső figyelmeztetés volt, hogy lássam, Oli az övé és kerüljem el őt, vagy megbánhatom. Miután a zavarban lévő fiú egy szál alsónadrágban, a kezeiben szorongatva a többi ruháját, szó szerint elmenekült a leánykollégiumból Nixie alaposan kioktatott. Közölte velem, hogy keressek magamnak mást, mert ő az övé, ne bámuljam, ne kövessem, és ne merjek a közelébe menni se. És ha még egyszer közéjük merek állni, apró darabokra szaggat, és beledobja a darabkáimat az iskolai szemetesbe. Nem mintha akarnék Olitól bármit is, egy olyan fiútól, akinek barátnője van, főleg ilyen barátnője. De ha betartom a szabályait, távol maradok Olitól, nem avatkozom bele a kapcsolataiba, és nem adom ki a titkait senkinek, akkor lehetünk barátnők. De nem vagyok benne biztos, hogy a barátnője akarok lenni.

A levegő egy pillanat alatt, mintha megfagyott volna. A dermesztő hideg egy pillanat alatt behálózott mindent, keresztülfutott a kávézó falain, felfutott a plafonra, megdermesztette a lámpák fényét és összpontosulva körülöttem gyülemlett fel. Mintha körbe akart volna zárni, vagy elzárni valamitől, elvágva az utamat. Akaratlanul is tudtam, hogy egy platinaszőke hajú lány, tengerkék szemei szegeződtek a hátamba. Nixie Devine megjelent…és én éppen a pasijával beszélgettem.

- Öhmm, hát akkor nincs harag, de tényleg! - pattantam föl és olyan hangerőn beszéltem, hogy a lány meghallja, hogy csak bocsánatot kért, amiatt beszéltünk. - De izé, nekem most, mennem kell, igen most. - hátráltam el. - Ha találkoznál Nixivel, mondd meg neki, hogy kerestem őt! Köszi, szia! - majd megfordultam, és ő pontosan ott állt velem szemben.

Úgy magasodott fölém, akár a halál jéghideg istennője. A pillantásától szinte megfagyott az ereimben a vér. A haja megannyi kígyóként tekerőzött a feje tetején, pedig nem is fújt be a szél a kis kávézóba. Hófehér arca, akár egy márványszobor, gyönyörű, mégis ijesztő, akár egy dermedt angyal. Rideg és halálos.

-Miért is kerestél? - szólalt meg, tettetett barátságos hanggal, ám tisztán kivehető volt benne az él, amely egy pengére hasonlított és tisztán éreztem, hogy a nyakamon akarná tesztelni az élességét.

- Ó, szia, észre sem vettelek, hogy itt vagy. Én csak aggódtam miattad, mert reggel nem voltál a szobánkban! És meg szerettem volna kérdezni tőled valamit, de már nem tudom mi volt az, de nem is volt annyira fontos. - habogtam, majd megéreztem valaki testének melegét a hátam mögött, és valahogy biztos voltam benne, hogy Oli áll mögöttem és a fejem fölött farkasszemet néznek.

-Oli! Drágám, hát te mit csinálsz itt? Edzésen kellene lenned! - játszotta meg a felhőtlen kapcsolatban élő barátnő szerepét.

- Ott is vagyok - válaszolta. - Csak tudod esőben nem a legjobb ötlet futni, tudom, te ehhez nem értesz, de biztosan nem akarhatod, hogy megfázzak vagy valami! - mondta szúrósan, és én közben éreztem, hogy a tekintetek céltáblájává váltam.

- Nem, persze, hogy nem - vigyorgott a tökéletesen fehér, vakító fogaival.

- Öhmm, izé, én most megyek - surrantam ki közülük, mikor megláttam a felmentő sereget Dylan személyében.

- Te ezekkel haverkodsz? Oliver Hendrix és a lökött tyúk barátnője? Pedig szimpatikusnak tűntél - kezdte, mikor odasiettem hozzá.

- Dehogyis! Te ezt feltételezed rólam? - játszottam meg a sértettet. - Rosszabb! A csaj a szobatársam! - fintorogtam. - Na, de ki vele! Mit találtál?

- Hát nem sokat. Itt semmilyen Jenny Walder nem született, viszont felkutattam a Walder család aktáját és találtam valami mást. - mondta, mire a gyomrom görcsbe rándult, hogy most fogok lebukni.

- Meg tudod mondani, hol találom a barátnőm rokonait?! - tereltem a témát.

- Igen, de előtte, tudnod kell, hogy… - de a szavába vágtam.

- Helyes! Vigyél oda! - mondtam, és már vágtattam is ki a kávézóból, Dylan pedig kénytelen volt követni.

Most megtudom az igazat. Szembenézek az emberekkel, akik eldobtak, és azon a hideg éjszakán otthagytak az utcán, egyedül, védtelenül. A szemükbe nézek és meg fogom látni benne a bűnbánatot és a fájdalmat. Be fogják vallani, hogy annyi éven át kerestek, és vissza akartak kapni. Majd egymás nyakába borulunk, és egy család leszünk. Meglátom a szüleim arcát, megismerem a nagymamámat, aki finom sütit fog sütni nekem, egy csalás része leszek, aki többé nem fog lemondani rólam. Többé nem hagyom el az otthonomat és az otthonom sem engem. Ma hazatérek.

Nem számított, hogy kint szakadt az eső, mi kirohantunk a tomboló felhőszakadás közepébe. Nem tudtam merre, csak arra rohantam, amerre Dylan húzott. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a kezembe nyomott valami nagy fekete kerek cuccot, amit aztán a fejemre húzott. Pár pillanat múlva tudatosul bennem, hogy az egy bukósisak volt, de akkor már késő volt visszakozni, mivel már a sötét motoron ültem görcsösen kapaszkodva a fiúba, aki természetesen, hogy fitogtassa a férfiasságát a leggyorsabb sebességgel hajtott.

-Figyelj, mielőtt odaérünk, valamit tudnod kellene… - szólt hátra süvítő széllel és zuhogó esővel kísérve.

- Nem számít! Bármi is az ráér! - üvöltöttem bele a tomboló viharba.

De tévedtem… Nem ért rá… Tudnom kellett volna róla, mert így csak egy nagyot koppantam a saras betonon, ahogy magamtól tudatosult bennem. Várnom kellett volna még. Legalább egy pár évet, hogy fel tudjak készülni. De én annyira makacs vagyok, és türelmetlen… tudni akartam az igazat én ostoba. És minden egyszerre borult rám, mikor Dylan megállította a járművet, én pedig az eget áldva leugrottam a motorról.

A vihar úgy tűnt csendesedni kezd, vagy talán csak egy kicsit elvonult és következett az a bizonyos vihar előtti csend, mielőtt újult erővel visszatért a robaj, hogy mindent elpusztítson? Talán, de engem az sem zavart volna, ha a vihar letépi a végtagjaimat, akkor is találkozom a szüleimmel.

Egy kietlen mezőn álltunk, vagyis majdnem mezőn. Volt egy aszfaltút, és mellette egy bekerített hatalmas terület, hatalmas fákkal és zöldellő bokrokkal körülvéve, melyek leveleiről nyugalmat ébresztve rettegő testemben, halkan csöpögtek az esőcseppek. Egy vörös rózsákkal tarkított borostyán lugas alatt álltunk, én pedig rettegve néztem fel, mert úgy éreztem talán mégiscsak meg kellett volna hallgatnom a fiú mondandóját. Talán akkor nem is jöttem volna ide. És aztán megéreztem a szagot. Azt a nyomasztó, dohos, rothadásszagot, amely fullasztóan, de mindvégig ott terjengett, de csak most kúszott bele az orromba.

Kétségbeesetten a fiúra emeltem tekintetem, amikor tudatosult bennem hol is vagyunk. Görcsbe rándult a gyomrom és ökölbe szorult a kezem. Annyi éven át nem értettem miért hagytak el, és miért nem kerestek. Annyi éven át tudatlanságban éltem. Hát, tessék, most itt vannak a válaszaim.

- Ugye nem? - néztem rá, könnybe lábadt szemekkel.

Dylan keserűen bólintott és a vállam felett a tekintete megállapodott valamin. Én is odafordultam. Egy kereszt állt ott, egy hófehér márványsírkő fölött. Nem ismertem a szüleimet, nem tudtam soha a nevüket sem, mégis teljesen biztos voltam benne, hogy a szüleim fekszenek ott eltemetve. És én, aki ez idáig gyűlölettel gondoltam rájuk, kik szánt szándékkal hagyták el gyermeküket, most meglágyult a szívem. És bár nem ismertem őket, a szívem szakadt meg elvesztésük miatt.

- Hogyan? - nyögtem ki.

- Ezt majd később megbeszéljük, oké? – bólintottam, most más fontosabb volt.

Ahogy közelebb értem tudatosult bennem, hogy igazam volt, mikor megpillantottam a neveket:

Victor Walder

1972-1996

Amanda Walder

                                                                      1976-1996

Senki se bánja, siratja, áldja sokáig lényed üres helyét.

- Halottak… - suttogtam elhaló hangon. - Mindvégig halottak voltak.

- De büszkék rád. Mindig vigyáztak rád odafentről! - ért mellém Dylan és a kezembe csúsztatott egy szál fehér rózsát.

- Te tudtad? - néztem rá könnyes szemeimmel.

- Amint megláttalak, már akkor tudtam, hogy nincs semmilyen barátnő, csak egy kétségbeesett elveszett kislány, akinek szüksége van a segítségre. - suttogta. - De ezt majd megbeszéljük. Most gyászoljuk meg őket!

- De hiszen nem is ismertem őket… És már 16 éve halottak…

- Az nem számít! A szívedben mindig ott voltak, és fentről vigyáztak rád! - bizonygatta. - Csak emlékezz meg róluk! Ennyit megérdemelnek. Nem igaz, Kenna Walder?

- De igen – mosolyodtam el keserűen, majd a hófehér rózsát a sírjukra helyeztem.

Hiába nem ismertem őket, hiába nem tudtam kik voltak ők, milyenek voltak. Hiába nem láttam őket soha. Ők voltak a szüleim, és örökké a szívembe zárom őket. Talán jobb lett volna, ha soha nem jövök ide, akkor legalább abban a hitben éltem volna, hogy valahol messze élnek és boldogok. Talán nem tudtam volna, ki vagyok, honnan jövök, de legalább éltek volna, és ez a legfontosabb.

Az emberek azt mondják; a tudás hatalom. Míg a nem tudás sebezhetővé tesz. A tudás fegyver, mellyel mások fölébe kerekedhetsz. A tudás egy pajzs mellyel megvédheted magad a csalódásoktól. A tudás hatalom, de az ellenkezője is igaz. A tudatlanság ijesztő, kétségek közt hagy, de amit nem tudunk, az nem is fájhat. Ha nem tudunk valamit, félhetünk, de a félelem hasznos. Ugyanis az ismeretlen megismerése hajt minket előre. Az tart életben.
Csak álltam ott a sírjuk fölött, némán, könnyezve. Megtörve és megmentve. Sírtam az életért melyet elvesztettem, s titkon reméltem, hogy visszakapom. Sírtam az otthonért, melynek megtalálása vágyával tértem vissza. Sírtam a szüleimért, kiket mindeddig félreismertem. Sírtam az elképzelt álomvilágom miatt, mely most végleg összeomlott. És már csak a remény maradt, hogy egy nap, valamikor a távoli jövőben újra együtt leszünk…


Fúúú...na sokkolt? sokkolt? ugye sokkolt? Áww remélem sokkolt :DD Komiknak örülnénk, de már annak is, ha egyáltalán valaki elolvassa :DD
Cup-cup♥Fanni és Lora♥

Ui: Ugye milyen cukorfalat az a srác?? Én szerelmes vagyok!!! áww

5. rész

Sziasztok!:)

Először egy bocsánat kéréssel tartozom Nektek (én Fanni, mielőtt még Lorára haragudnátok), amiért két nap késéssel hoztam meg nektek a részt. Tudom nincs rá mentség, csak egy kicsit kimen a fejemből, meg nem is voltam otthon a hétvégén.

De nem ez a lényeg!:)

Most itt vagyunk és meghoztam a kövi részt. Reméljük, hogy tetszik és kapunk pár komit...mindegyiknek nagyon örülünk, írjatok bátran!;)

Jó olvasást és szép napot nektek!

Üdv,

Fanni & Lora

Elveszítem a tájékozódási képességem. Körbefog a piszkos-dühös ég.  És annyi a zaj, és akármilyen gyorsan és akármilyen messzire futok is, nem csendesül. Föld és fűcsomók emelkednek fel és fognak veszett táncba, mintha megigézték volna őket. Nem tudom, mennyi idő telik el, de meghallom, hogy elordítják a nevemet, előbb csak egyszer, aztán még számtalanszor – akárha puskalövések lennének…

Sóhajtva csuktam be a könyvet, majd kinyújtóztatva a végtagjaimat, lekászálódtam a hintaágyról. A kocsi kettőt dudálva jelezte, hogy a szüleim megérkeztek. Teljesen belemerültem az olvasásba, fel sem tűnt, hogy már rég elmúlt hat óra.

Ideje volt csatlakoznom a család többi tagjához.

Kelletlenül ugyan, de a negyedik felszólításra válaszoltam, még mielőtt az apám dührohamot kapva ki nem ront a kertbe. Semmi kedvem nem volt egy újabb vég elláthatatlan vitához, így inkább engedelmeskedtem neki és észrevétlenül besomfordáltam a konyhába.

- Sziasztok – ültem fel a konyhapultra. Anya csak egy rosszalló pillantást küldött felém, jelezve, hogy azonnal szálljak le a bútorról. A szemeimet forgatva ugrottam le onnan, majd felkapva egy még gőzölgő zacskót tele pék sütivel, a szobámba indultam.

- Álljon csak meg a menet! – förmedt rám apa – Mégis hova indultál?

- A szobámba? – kérdeztem értetlenkedve. Nem hinném, hogy olyan bonyolult lett volna kitalálni, de látva apám vöröslő fejét, inkább nem kérdőjeleztem meg a tudását.

- Velem te ne feleselj! – mennydörögte – Nemrég beszéltem az igazgatónővel és hallatlan dolgokat mondott el rólad – kezdte. Én csak behúzott nyakkal ültem az asztal túlsó végében, a lehető legtávolabb tőle. Készen álltam az esetleges menekülésre, ha apa úgy gondolta, hogy hozzám vágna valamit. Mondjuk egy almát… vagy egy konyhakést, ami elég közel volt hozzá. Segítségkérőn anyára néztem, de persze nem vette a lapot, inkább meghunyászkodva tett-vett apa körül.

Remek!

Anya az egyetlen női tag rajtam kívül a családban, de persze apának őt volt a legegyszerűbb elnyomnia. Ha úgy tartja kedve jól szétszívatja, majd a következő pillanatban vele végezteti el a házimunkát, sőt! Még az ő adminisztrációit is anyának kell elvégeznie. Hálátlan egy életforma.
- Mégis mit tettem, ami szeretett igazgatónőmnél kicsapta a biztosítékot? - értetlenkedtem.
- Mégis hogyan merészeled?! - sziszegte idegesen - Nem elég, hogy lógsz a suliból és huligánokkal bandázol, de még feleselsz is nekem! - fröcsögte magából kikelve. Kikerekedett szemmel néztem az apának egyáltalán nem mondható férfira. Vettem egy mély levegőt majd hagytam hogy az érzelmeim irányítsanak.
Konkréten leüvöltötten a fejét.
- Már elnézést! De mi az hogy huligánok?! - tettem csípőre a kezem - Ők a barátaim és kikérem magamnak, hogy sértegetni merted őket! És még hogy én feleselek? Már ne is haragudj, de hogy tudnék erre másképp reagálni? Te hangoztatod éjt nappallá téve, hogy mennyire fontos a jó képzettség és a tanulás... Hát te még sem tanulhattál eleget, ha nem tudok mit kezdeni a megnyilvánulásaiddal, csak lereagálni őket - oltottam be egy pillanat alatt. Anya csak lesütötte a szemét és lelkiekben felkészült a hatalmas vitára. Én csak gúnyos mosolyra húztam a számat és vártam. Vártam, hogy jól kiadhassam magamból a tizenhét évnyi felgyülemlett düht és haragot. Nem volt könnyű visszafognom magam, de meg kellett adni a tiszteletet az idősebb felé. Így hát vártam, hogy elkezdje a végbeláthatatlan vitát.
- Te kis... - sziszegte vöröslő fejjel, majd lenyelte amit először akart a fejemhez vágni - Most azonnal felmész a szobádba, átöltözöl, mert ez a ruha borzalmas... - nézett végig rajtam fintorogva - ...majd eljössz velem az őrsre. Majd én megmutatom neked, hogy mi az igazi hívatás! - vigyorodott el gúnyosan. Azt hitte, hogy ő nyert. Úgy tudja, hogy utálok bejárni a rendőrségre, de persze csak azért hitettem ezt el vele, hogyha büntetésre kerül a sor, akkor oda vigyen be. Szerinte ez elég kemény büntetés a számomra. Hát ő tudja!
Tettetett idegességgel trappoltam fel az emeletre, de a vigyort, ami az arcomat tarkította, természetesen nem látták. Vagyis apa és anya nem látta. A lépcső tetején ugyanis a bátyám összehúzott szemekkel fürkészett, kezét csípőre tette.
- Mi van?! - mordultam rá nem túl barátságosan.
- Semmi, semmi - legyintett szórakozottan - Csak tudni akartam, hogy minek örül ennyire az én drága húgom. Felvont szemöldökkel néztem rá, majd gorombán rászóltam.
- Mi lenne ha arrébb fontoskodnád magad innen, éppen útban vagy! - löktem félre durván - Kösz! Felidegesítve magam az bátyám viselkedésén öltöztem át. Egy farmer short és egy póló teljesen megfelelő öltözék volt a rendőrségen. Lófarokba fogtam a hajam és már mehettem is. Lefelé tartottam a lépcsőn, mikor Mark utánam kiáltott.
- Te teljesen süket vagy? Hallod! Hozzád szólok, te idióta!
Megtorpantam.
Megrökönyödve fordultam felé, egyik szemem alig észrevehetően rángatózni kezdett az idegtől.
- Hogy mondtad? - léptem vissza, pontosan megállva előtte.
- Hogy egy idióta vagy. Ráadásul süket is - vont vállat lazán. Már nyitottam a számat, hogy jól beolvassak neki, majd esetleg pofon is vágtam volna, de nem volt kedvem egy újabb vitát kezdeményezni. Ezért inkább csak ökölbe szorítottam a kezem és hagytam, hogy a körmeim  a húsomba vájódjanak. Ez volt a legkevesebb.
- Barom - sziszegtem idegesen. Megpördültem a tengelyem körül és apa elé siettem - Indulhatunk! - jelentettem ki határozottan és már rángattam is a kocsihoz értetlen szülőmet. Bepattantam az anyós ülésre és a térdeimen dobolva vártam, hogy elinduljunk. Persze ilyenkor a szülők csak még lassabban mozognak. Ha lehet akkor még egyidős bácsit is meghazudtolt apám a mozgásával. A fejemet fogva dőltem hátra az ülésben, felkészülve az órákig tartó utazásra, ami alap helyzetben csak negyed óra lenne.
- Úgy mozogsz, mint azok az aszott vénasszonyok a buszmegállóban hétfő reggelenként - szóltam apára, de látva, hogy nem figyel, inkább rákiabáltam - Emeld már a segged és szállj be ebbe a rohadt kocsiba! Így jövőre sem fogunk odaérni. Mit akarsz? Hogy könyörögjek neked? Ne, ne nézz, inkább siess! Igen, nagyon ügyes vagy! - vigyorogtam erőltetetten - Most pedig csukd be az ajtót és induljunk már el végre.
- De türelmetlen valaki - ciccegett apám a fejét rázva, ezzel is idegesítve engem. Nagyon is jól tudta, hogy utálom a felesleges időpazarlást és ez az volt. Már vagy tíz perce el tudtunk volna indulni, ha valaki normális tempóban pakol be a csomagtartóba, kerüli meg a kocsit és száll be a járműbe.
- Mindegy, csak induljunk már - sóhajtottam. Vett egy gyors pillantást rám, majd beindította a motort és legurultunk a ház előtti felhajtóról. Már az utca végén tartottunk, mikor a visszapillantóban megpillantottam Markot. Sprintelve próbálta utolérni a kocsit. Kikerekedett szemmel fordultam hátra, majd rákiáltottam apámra:
- Állj!
Vagy mert megrémítette a hevességem, vagy mert váratlanul érte a kirohanásom, de a fékre taposott, így én konkrétan felkenődtem a szélvédőre. Sajgó homlokkal szálltam ki a kocsiból és a bátyám felé léptem. Arca a futástól kipirosodott, homloka izzadságcseppektől gyöngyöződött. Előre görnyedve, megtámaszkodva a térdén próbálta korrigálni a légzését, míg újra normálisan nem vette a levegőt. Megvártam, hogy újra felegyenesedjen, csak azután estem neki.
- Te mégis mi a fenét csinálsz? - rikácsoltam.
- Futok - vigyorodott el.
- Azt látom, de mi a francnak? És egyáltalán hova? Vagy miért? - akadtam ki, szerintem jogosan.
- Á' nem lényeg! Nem szeretnélek ezzel fárasztani téged. A szép pofid menne rá, ha sokat kéne gondolkoznod - mondta bájosan, majd megkerülve engem beszállt a kocsiba. A helyemre!
Elképedve néztem utána. A döbbenettől reagálni sem tudtam, de mivel így is késésben voltunk apa kettőt dudált, mire kizökkentem az átmeneti hibernálódásból és a kocsihoz siettem. Rögtön a hátsó ülésre pattantam be, meg sem kísérelve az anyósülés visszaszerzését. Az út további részén az ülésbe süppedve duzzogtam, de be kellett látnom, hogy a hirtelen jött némaságom senkit sem hatott meg.
Leparkolva a külön dolgozóknak kialakított parkolóban Markot mintha ágyúból lőtték volna ki, olyan sebesen hagyta el a kocsit. Még csak nem is köszönt, egyszerűen lelépett. Nem mintha elvárnám, hogy köszönjön vagy valami, de mivel a testvére vagyok és mert kérdezés nélkül foglalta el a helyemet azért illet volna legalább egy csát benyögnie. Vagy nem?
Ilyen és ehhez hasonló magasröptű gondolatok foglalkoztattak, míg apa rám nem szólt. Lehet, hogy már egy ideje próbált kommunikációt létesíteni velem, de én el voltam foglalva az idióta képzelgéseimmel.
- He? - nyilvánultam meg egy fiatal lányhoz méltóan.
Most miért? A mai fiatalok többsége még erre sem képes. Én legalább válaszoltam apa folytonos óbégatására.
- Tessék? - szaladt fel a szemöldöke azt hiszem a plafonig.
- Semmi - legyintettem - Mit akartál mondani? - tereltem el a témát.
- Azt kérdeztem, hogy itt maradsz vagy bejössz velem? Elnézve apa mellett az épületre siklott a tekintetem. Nem volt kedvem egy újabb adag tök fölösleges és felszínes kérdésre válaszolni (Szerintem a Mekkorát nőtt ez a lány, mikor is találkoztunk utoljára? kérdés teljesen értelmetlen, mert pár nap alatt nem nőhet rohamosan az ember, vagy a Hogy megy a suli? és a Mik a terveid a jövőre nézve? című és hasonló kérdések tök sablonosak, de ami igazán kikészít az a Na és mi a helyzet a fiúkkal? kérdés. Először is ez magánügy, a másik, hogy szerintem ezt nem apa egyik munkatársával fogom megvitatni.) így csak megráztam a fejem. Apa összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de nem firtatta savanyú ábrázatom mivoltját. Egész egyszerűen csak kiszállt a kocsiból és magamra hagyott azzal a mondattal, hogy:
- Egy óra és itt vagyok. Addig foglald el magad, de még véletlenül se egyél a kocsiban, mert drága és nincs annyi pénzed, hogy kitisztíttasd a méregdrága bőrüléseket.
Hitetlenkedve néztem rá. Először is! Nem vagyok gyerek tudok úgy enni, hogy nem eszem le magam vagy a kocsi üléseit. A másik meg, hogy még véletlenül sem sznob az apám. Ááá! Biztos nem erről van szó. Nem, ezer százalék, hogy nem egy méregdrága kocsit vezet, amiben annál is drágább bőrülések vannak. Kizárt!
Na jó! Az iróniát még gyakorolnom kell, de azt hiszem kezdetnek ez nem rossz. Várjunk! Most komolyan magamban gondolkodom? És ilyenekről?
Rémülten ráztam meg a fejem, majd az épületből kiszállingózó embereket kezdtem el figyelni.
- Öltönyös, zakós, kalapos öltönyös, kosztümös, öltönyös, zakós cilinderes (?), szoknyás... - soroltam az embereket, mire hangos kiabálásra és ugatásra lettem figyelmes. Természetesen az ugatás alatt nem egy ember megnyilvánulását értem, hanem tényleg ugatást hallottam. Kutya ugatást.
Azonnal a az ablaküveghez nyomtam az arcom és kíváncsian figyeltem az eseményeket. Csak pár pillanatig kellett várnom, hogy aztán megpillantsam a parkoló felé rohanó kutyát és az azt üldöző sintért. Lihegve és az oldalát fogva szaladt a fürge kutya után, akinek esze ágában sem volt elfáradni. Ehelyett boldogan vakkantgatott és csóválta a farkát miközben menedéket keresett. Nevetve figyeltem, ahogy a kopaszodó sintért simán kicselezi a kis Beagle. Már a hasamat fogtam a sok röhögéstől, mire még a lélegzetem is elakadt. A szám elé kaptam a kezem és tűkön ülve figyeltem az eseményeket. A kiskutya addig szaladgált a sintér körül mire elszédült és így az idős férfinak sikerült elkapnia a kutyát. Már ott tartottam, hogy kiszállok a kocsiból és a kutyus segítségére sietek, mikor váratlanul megharapta a férfi kezét, ezzel kiszabadítva magát. Újra futni kezdett, mire én ösztönösen kinyitottam az ajtót, mire a kutya beugrott a kocsiba és letelepedett az ölemben. Amint észrevette a sintér, hogy hova szökött a kiszemelt áldozat megindult a kocsi felé. Gondolkodás nélkül csaptam be az orra előtt a kocsi ajtaját és vigyorogva figyeltem az egészséges színről átváltó arcát.
- Azonnal nyisd ki az ajtót! - kiáltotta, de hozzám már csak tompán jutott el az infó.
- Mi? Nem hallom, mondja hangosabban! - mutattam a fülemre, hogy ő is megértse.
- Az a kutya az enyém. Nyisd ki az ajtót, hogy elvigyem - toporzékolt az idegességtől.
- Sajnálom, de nem tehetem - ráztam a fejem - Ugyanis ez az én kutyám - mutattam rá az ölemben fekvő cuki jószágra.
- Hazudik! - kiáltotta, majd kinyitotta a kocsi ajtaját. Rémülten ugrottam át a másik ajtóhoz. Amint bemászott a fickó az ajtón, én olyan sebesen mentem ki a másikon, rázárva mind a két ajtót. Szerencsére nálam volt a kocsikulcs, így simán bennrekedt a sintér. Vihogva rohantam be az őrsre, apát keresve. A kutya folyamatosan követett, így nem féltem attól, hogy esetleg elkóborolna az épületben. A folyosó végén balra fordulva pont apám irodájában találtam magam. Már nyitottam a számat, hogy elmondjam neki, túszul ejtettem egy gonosz sintért a kocsinkban, mikor hangos sikoltozásra lettem figyelmes. Megpördültem a tengelyem körül és elképedve néztem, ahogy a kis Beagle az irodai asztalokon rohangál és felismerhetetlenségig szaggatja az iratokat.
Ennyit arról, hogy nem fog elcsatangolni.
A következő pillanatban a szám elé kaptam a kezem és hangosan felröhögtem. Ugyanis a kiskutya megtámadta Mrs. Freese cipőjét, mire az idősödő rendőrnő hangos sikongatásba nem kezdett.
- Mi ez a hangzavar? - jött ki idegesen apa az irodájából.
- Ööö... Mrs. Freese nem bír magával - nevettem fel újra. Apa az említett személy felé kapta a fejét, mire elkerekedett a szeme.
- Mi a...?! - ráncolta össze a szemöldökét és elindult megmenteni a szétrágott cipőt. Jó nagy felfordulás kerekedett, így volt egy kis időm benézni az irodába. Észrevétlenül elosontam két vihogó rendőr mellett, majd magamra zárva az iroda ajtaját, fellélegeztem.
- Khm, khm! - köhintett valaki mögülem, mire riadtan felugrottam.
Zavartan néztem az egyik bőr fotelban ülő lányra. Mosolyogva intett egyet, majd mindkét lábát felpakolta apa íróasztalára.
Hű! Bátor.
- Te meg mit keresel itt? - szólaltam meg végül.
- Nem láttad amikor behoztak? - kérdezett vissza értetlenül.
- De - bólintottam - De annak már több, mint két órája - néztem gyorsan a fali órára.
- Hát asszem' ideköltözök - vont vállat lazán, majd mind a kettőnkből kitört a röhögés. Olyan abszurd volt ez a helyzet, hogy nem tudtunk mit kezdeni vele. Így inkább csak nevettünk.
- Na de komolyan! Miért vagy itt?
- Hát most soroljam fel, vagy inkább megnézed ezt? - dobott egy halom papírt az asztal szélére. Elkerekedett szemmel olvastam el a legfelső papírt, majd sorba a többit.
- Fú! - nyögtem ki, mert mást nem bírtam mondani -Most félnem kéne tőled? - röhögtem fel erőltetetten. Nevetve megrázta a fejét, majd vállat vont.
- Az élet kemény. Ha életben akarsz maradni, akkor alkalmazkodnod kell.
- Ezt értem, de például hol vannak a szüleid?
- Nem tudom - vont vállat ismét - De nem is nagyon érdekel. Megvagyok én nélkülük.
- Fura - fintorodtam el.
- Hát nem vagyunk egyformák - mosolyodott el.
- Ez igaz.
És itt kifújt. Nem tudtunk többet mondani egymásnak, de nem is lett volna rá lehetőségünk, mert a következő pillanatban hangos csörömpölés és kiabálásra lettünk figyelmesek. Gondolom egy váza vagy pohár törhetett el, ami fogyóeszköz, így nem lehetett nagy veszteség. Ami viszont jobban megrémített, azok a közeledő léptek voltak. A következő pár pillanat őrült tempóban zajlott le, fel sem tudtam fogni igazán, hogy mit tettem. Az elém dobott papírköteg tetejéről amennyit csak tudtam elvettem és a zsebembe gyűrtem, mire a velem szemben ülő lány értetlenkedve nézett rám.
- Mi a francot csinálsz? - sziszegte, de abban a percben belépett apa az irodába. Meglepetten vette tudomásul, hogy én is az irodában vagyok. Mind a ketten csöndben lapítottunk, ami lehet, hogy egy kicsit gyanús volt, mert gyanakodva kapkodta köztünk a fejét.
- Miről maradtam le?
- Semmiről! - vágtam rá, talán túl gyorsan. Figyelmen kívül hagyva a reakciómat, rátért a kutya témára.
- Terra nem tudod véletlenül, hogy hogyan került ide ez a kutya?
- Hát lehet, hogy véletlen beengedtem... - húztam el a számat.
Uppsz.
Most mondjam el neki, hogy megsajnáltam, ezért bezártam a kocsinkba a sintért én meg bejöttem ide a kutyával, hogy még véletlenül se vegye el tőlem az a férfi. Nem, inkább csöndben maradtam.
- Most azonnal vidd ki innen! És meg ne lássam otthon - förmedt rám.
- De úgy döntöttem, hogy megtartom - ismertettem vele a tervemet. Az orrnyergét masszírozva  sóhajtott egyet, majd rám hagyta.
- Nekem mindegy, csak vidd ki innen!
- Köszönöm! - virultam, mint a vadalma, majd egy aprót intve a fotelban ülő lánynak, már ki is masíroztam az irodából.
- Wes gyere ide! - szóltam a kutyusnak, és még fütyültem is egyet, hogy biztosan meghallja a hangomat. Ugatva sietett hozzám, majd követve engem, kimentünk a rendőrségről. Nevetve néztem az ordibáló sintérre, aki még mindig a kocsink fogságában raboskodott, majd Wes-el az oldalamon indultam haza Charleston utcáin, miközben a délutáni napsugarak simogatva melengették az arcomat.


Fáradtan rogytam le a fűbe, kisöpörve pár kósza hajtincset az arcomból. A délutánom fennmaradt részében a kertet próbáltam újra rendbe hozni, de Wes nem nagyon engedte. Miután veszekedtem egy sort anyával a kutyus miatt, végül megtarthattam. Most pedig próbálom fegyelemre és jólneveltségre tanítani, de eddig csak annyit értem el vele, hogy amit gyökerestül kiszakított virágot a földből, azt nem elássa, hanem nekem adja. Nem sok, de legalább megértette a Hozd vissza a botot! első felét. Azt kell, hogy mondjam egészen jól haladunk.
- Wes. Wes! - sipítoztam - Nem rágjuk meg a rózsákat, mert megszúr. Mondom megszúr! - ráztam a fejem rosszallóan, majd a nyüszítő kutyához siettem.
- Én mondtam, hogy szúr, de miért is hallgatnál rám - szidtam le, de látva azokat a nagy barna kétségbeesett szemeket megenyhült a szívem, és megeresztettem felé egy kedves mosolyt. Gyorsan és fájdalommentesen távolítottam el azt a pár tövist ami az orrát tarkította, majd újra szabadjára engedtem, hogy randalírozhasson tovább.
- Látom a szívedhez nőtt - szólalt meg valaki mögöttem. Rögtön felismertem a hangját, így mosolyogva fordultam meg.
- Neked lételemed az ijesztgetés, ugye? - nevettem fel hitetlenül.
- Ha már a védjegyemmé vált? - vont vállat vigyorogva.
- Na és miért jöttél? - kérdeztem rá az ittléte okára.
- Még nem volt alkalmam megköszönni...
- Mit? - ráncoltam a homlokom.
- Hát, hogy elvetted azokat a papírokat - magyarázkodott.
- Ja, hogy az! - csaptam a homlokomra - Semmiség. Apát meg majd elintézem, hogy ne kelljen többet bemenned - mosolyodtam el.
- Kösz - biccentett, majd megfordult és kiment a kertünkből. Némán figyeltem, ahogy távolodik az alakja, majd mintha csak egy kalapáccsal vertek volna fejbe, úgy jött a felismerés.
- Hé! - kiáltottam utána, mire megfordult és kérdőn nézett rám - Még a nevedet sem tudom.
- Aira - mondta - A nevem Aira.