Íme, itt is lenne a harmadik rész, amit remélem, hogy nagyon vártatok már.:D Most egy újabb szereplővel ismerkedhettek meg, a meglévőkön kívül. Egy újabb lány, egy újabb sötét múlt...
Ezt a részt, most Fanni, vagyis én írtam... én voltam soron:D
Remélem, hogy tetszik és kapunk pár jó szót, de persze a negatív véleményeknek is nagyon örülünk... legalább lesz miből tanulni.:)
Jó olvasást és szép napot nektek!
Üdv,
Fanni & Lora
A sors nem elégszik meg egyetlen csapással.
Mindenkinek megvannak a maga tapasztalatai és saját
sorsa. Én sohasem merészeltem volna a magam bánatát a másoké fölé helyezni.
Mindenkire sor kerül. Nem is tudom, az emberek miért akarják a fájdalmat
annyira lemérni; a sajátjukat tonnában, másokét pedig mázsában kifejezve. Én
inkább választottam a könnyebbik utat és tűrtem.
Tűrtem, mert muszáj volt.
Tűrtem, mert elvárták tőlem.
Tűrtem, mert nem akartam gyengének látszani…
Nagy hiba volt!
Talán azért is voltam ennyire
mazochista, mert ha az ember látja sanyarú sorsának végét, zokszó nélkül viseli
az utolsó csapásokat. Én viseltem… egyetlen szó nélkül. Számtalan alkalmam
nyílt volna az ordításra, jajveszékelésre, de mindvégig kitartottam.
Muszáj volt!
Apám öt éves koromban hunyt el.
Évekig gyászoltuk az elvesztését, amibe anyám belebetegedett. Próbáltam
segíteni neki, talpra állítani, de sajnos a makacssága felülkerekedett rajta. A
temetés után egyszer sem volt hajlandó elhagyni apám dolgozószobáját, állítása
szerint ott érezte a jelenlétét. Napokig bezárkózott a kis szobába, néha-néha
hangos zokogást hallatva, de ez volt minden, amit k tudott préselni magából. Én
meg csak tűrtem. Kénytelen voltam szó nélkül hagyni a némaságát és elutasító
viselkedését velem szembe. Nagyon fájt a tudat, hogy engem hibáztatott apám
halála miatt, de nem mutattam. Nem szabadott érzelmeket közvetítenem felé, mert
attól csak gyengének tűntem volna. Inkább hagytam, hogy neki legyen igaza és
évekig tűrtem a sok megaláztatást, amit a saját, vér szerinti anyámtól kaptam.
Az élet nagy pofont adott, de talán ebből a csalódásból még könnyebb volt
kikecmeregnem, mint ami ezután következett.
Három évvel később anya újra
dolgozni kezdett, és egyre többet járt el a barátnőivel szórakozni. Ezt egy jó
jelnek vettem. Úgy gondoltam, hogy Isten meghallgatta a könyörgéseimet, és újra
visszaadta nekem a rég elveszett édesanyámat.
Ettől nagyobbat nem is
tévedhettem volna!
Így utólag már belátom, hogy
naiv kislány voltam, akinek fogalma sem volt az igazi életről. Arról az
életről, ami a négy falon túl zajlott, amibe én még nem láthattam bele.
Anya egyre többet volt távol,
megesett, hogy napokig, esetleg egy hétig nem láttam. Azt gondoltam, hogy
esetleg a munkája miatt van így, de legbelül mindig is éreztem, hogy ennek
semmi köze nem volt a munkához. Az érzéseim be is igazolódtak, mikor egyik nap
egy idegen férfival állított haza. Aznap este épp vacsorát készítettem
magamnak, mikor nagy robajjal kivágódott a bejárati ajtó, majd két vihorászó
felnőtt lépett be rajta. Az egyik emberben a saját anyámat véltem felfedezni,
de nem voltam benne biztos, hogy hihetek-e a szemeimnek. A nő, aki velem szemen
állt a sárga földig itta magát. Úgy röhögött és csuklott egyszerre, hogy a
saját lábán képtelen volt megállni. A számomra ismeretlen férfibe kapaszkodott,
és feltűnően próbált a közelébe férkőzni. Undorodva néztem, ahogy a nyakába
csimpaszkodik és alkoholtól bűzlő szájjal keresi a fickó ajkait. Hamar meg is
találta, mire egy véget nem érő csókcsatába kezdtek. Ez egy elég nagy sokk ként
ért, főleg, hogy még csak nyolc éves voltam. Még attól is borsódzott a hátam,
amikor apával csókolták meg egymást, de hogy egy idegen férfi szájában
matasson?
Ez már több volt a soknál!
Könnyes szemekkel rohantam oda
az összekarolt párhoz és addig rángattam és rugdostam a férfit, amíg az összes
düh ki nem szállt belőlem. Így utólag ez is rossz döntésnek bizonyult, főleg,
hogy egy hétre búcsút mondhattam a szabadságomnak. Igaz, hogy anya minden nap
meglátogatott és hozott nekem valami ajándékot, de utáltam őt, amiért
szobafogságra ítélt. Nem gondoltam volna, hogy ezt érdemlem, főleg, hogy csak
az anyámat akartam menteni, attól a férfitől. De ő ezt másképp látta és ezt a
tudtomra is adta.
- Nem volt szép tőled, hogy
bántottad Bruce-t. Ő nagyon kedves és figyelmes velem – simított ki egy
hajtincset az arcomból. Értetlenkedve néztem fel rá, nem tudtam elhinni, hogy
milyen nyájasan beszél arról a férfiról.
- De miért ér úgy hozzád, mint
apa? Kérdésemre a keze megállt a levegőben és elkomorult a tekintete. Nem
szerette, mikor felhozom apát, főleg nem, ha valaki mással hasonlítottam össze.
Számára az a férfi, aki régen megdobogtatta a szívét, régen halott és nem is
nagyon foglalkozott vele.
- Tudod, ő már nincs köztünk, és
hidd el Bruce nagyon szeret téged és engem is – gondolkodva nézett rám, magán
morfondírozva, hogy hogyan fogalmazza meg a mondandóját – Ő olyan lesz neked,
mint az édesapád, apád helyett lesz apád. Kisebb sokként ért az igazság. Biztos
voltam benne, hogy Bruce nem csak egyszerűen a barátja akar lenni az anyámnak,
de soha nem hittem volna, hogy ilyen gyors döntésre fognak jutni.
Amint betöltöttem a kilencet,
anya és Bruce összeházasodtak. Nem volt nagy esküvő, sőt, alig voltak páran a
templom padsoraiban. Csak pár rokon volt hajlandó eljönni az esküvőre, de ők is
hamar leléptek. Nekem viszont muszáj volt az egészet végignéznem. Az egész
szertartás felért egy középkori kínzással. Míg a szerelmes kimondta a
boldogító, de cseppet sem kívánt igent, addig én a jövőn merengtem. Hogy milyen
lesz az életem ez után, hogy fogok kijönni Bruce-al, és hogy amint elvégzem a
középiskolát, azonnal otthagyom anyáékat és elköltözöm. Jó messzire tőlük!
Minél messzebb, annál jobb.
Már mindent elterveztem, még
pénzt is raktam félre a Nagy Változás utánra, de persze ezt mind titokban
tartva az újdonsült apám és a boldognak látszó anyám előtt. Teltek az évek,
melyek alatt én titokban szövögettem az én új életem szálait. Olyan felüdítő
volt rá gondolni, hogy valaha is egyedül, szabadon fogok valahol élni, jó messze
minden gondtól és felelősségtől, de legfőképp ettől a borzasztó háztól.
Igazából nem is lett volna annyira vészes, de egy idő után minden megváltozott.
A kezdeti boldogságból örök horrorrá változott minden. Anya és Bruce egyre
többet veszekedtek pitiáner dolgokon, de ők nem álltak meg ennyinél. Ha kellett
kezet is emeltek a másikra, de sosem sebesítették meg a másikat annyira, hogy
kórház legyen a vége. Inkább csak egy-két nagyobb lila folt éktelenkedett az
arcukon vagy a karjukon. Persze mind a ketten úgy állították be a dolgot, hogy
baleset volt, de hát ki üti meg a másikat véletlen?
Addig nem is nagyon foglalkoztam
velük, míg Bruce el nem kezdett meglátogatni
engem. Eleinte csak apróbb dolgok miatt jött be a szobámba, és lebzselt
körülöttem, de aztán kezdett egyre több időt nekem szentelni. Volt, hogy késő
estig bent volt a szobámban és mindenfélét mesélt magáról és az előző életéről
– ami engem személy szerint egy cseppet sem érdekelt, de nem akartam megbántani
a kicsi lelkét, így inkább hagytam, hagy untasson – vagy éppen a jövőbeli
terveiről.
Ha tudná, hogy én mit tervezek a
jövőre nézve?!
Ilyenkor általában mellém ült és
arcomat esetleg a karomat simogatta és feltűnően kereste a társaságom, de látva
tartózkodó testtartásomat, mindig távolabb ült az ágyon. Egy idő után megunta az
állandó falba ütközést és hanyagolni kezdett, amit be kell, hogy valljak,
megnyugvásra késztetett. Nem tetszett a túlontúl kedves arca és viselkedése,
mert már-már tolakodónak minősült. De aztán egy végzetes napon újra meglátogatott
úgy fél tizenegy körül. Anya épp egy konferencia megbeszélésen volt, így csak
ketten voltunk otthon. Kedves szavakkal halmozott el és ajándékot adott nekem.
Összeráncolt szemöldökkel néztem, ahogy fel-alá járkál a szobámban, mígnem
helyet foglalt az ágyam szélén…
Még azon az estén elhagytam a
házunkat, magam mögött hagyva minden borzalmat. Többé már nem voltam kíváncsi
az idegesítő anyámra és az ő álszent pasijára, akit még csak véletlenül sem
tekintek az apámnak. Betelt a pohár, így inkább mindent magam mögött hagyva egy
új élet reményében elhagytam a várost. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezután,
hol fogok lakni, mit fogok enni vagy, hogy folytathatom-e a sulit. Abban a fél
órában semmi más nem számított, csak hogy minél messzebb kerüljek rémálmaim házától.
Felszálltam a legközelebbi buszra és meg sem álltam Summersville-ig. Még soha
nem jártam abban a városban, de úgy gondoltam; egy új város – egy új élet. Itt
tiszta lappal tudtam indulni, senki sem ismert, senki nem tudta, hogy honnan is
jöttem. Bár még nem tudtam, hogy hol fogok élni, de most ez volt a legkisebb
gondom. Tudtam, hogy ebben a városban születtem, így abban is biztos voltam,
hogy élnek még itt valahol rokonaim. Felkerestem tehát a városházát és
rákérdeztem, hogy élnek-e itt rokonaim. Szerencsére itt élt a nagybátyám, akire
amúgy egyáltalán nem emlékszem, de jobb lehetőség híján felkerestem őt. A
házszám, amit megadtak támpontul, nem is létezett, így az ahhoz legközelebbi
házszámú házba csöngettem be. Felöltve a legelragadóbb mosolyomat vártam, hogy
valaki kinyissa nekem az ajtót. A harmadik csöngetésre egy zsémbes, de annál
inkább szimpatikus férfi nyitott ajtót. Meglepve nézett le rám, az alig tíz
éves kislányra. Szemében meglepettség csillogott, fogalma sem volt, hogy mit
akarhat tőle egy ilyen lány, mint én.
- Ki vagy te? – szegezte nekem a
kérdést, egy kicsit sem barátságosan. Egy pillanatra meginogtam, hogy talán
mégsem jó helyen járok, de nem adhattam fel ilyen könnyen. Azok után, amit
átéltem, már hiábavaló lenne visszafordulni.
Lesz, ami lesz!
- Ööö… izé, én Aira vagyok –
dadogtam, de látva értetlen arckifejezését, folytattam – Aira Parish. A
vezetéknév hallatán, mintha felderült volna az arca, és az alap komorságát
felváltotta valami izgatottság. Még egy bátortalan mosolyfélét és megengedett
magának.
- Hát te lennél Cole lánya –
vizsgál meg tüzetesebben. – Pont olyan talpraesett vagy, mint ő. A hasonlatra
pír önti el az arcom. Nem nagyon emlékszem rá, de nagyon örülök neki, hogy rá
hasonlítok és nem az anyámra. A nőre, akit teljes szívemből gyűlölök.
- Tényleg hasonlítok rá? –
kérdezem félénken.
- Kiköpött mása vagy… csak
persze női változatban – neveti el magát a saját poénján. Nem érzem úgy, hogy
valami oltári vicces sütött volna el, így inkább a cipőimet kezdem
tanulmányozni és folytatom a zavart feszengést. Ezt ő is észrevehette, mert
kitárta előttem az ajtót és beljebb invitált. A nappaliba terelt és egy csésze
tea mellett faggatni kezdett:
- Na és hogy van Cole? És az
anyád, Rachel? Még mindig sokat veszekednek? Bár ők sosem tudtak meglenni úgy
egy légtérben, hogy ne kaptak volna össze – mosolyodik el a régi emlékeken. Én
viszont egy csöppet sem mosolygok. Tulajdonképpen most tudatosul bennem, hogy
apa testvére nem is tud apám haláláról. Szomorú, de nekem kell közölnöm vele a
rossz hírt.
- Apa lassan öt éve, hogy
meghalt – csuklik el a hangom. Nagybátyám abbahagyja a cseverészést és komoran
néz rám. Ez nem ugyanaz az arca, mint amivel először méregetett, sokkal inkább
hasonlított egy megtört, aggodalmas szülő nézéséhez. Ezek szerint a temetésről
sem tudott és anya új házasságáról. Itt volt az ideje, hogy felnyissam a szemét
és bevezessem az új, problémákban gazdag világba.
- Öt éves voltam, mikor meghalt.
Nem volt nagy temetés, épphogy csak pár rokon jött el. Szép csendben hagyta itt
szeretteit, hogy egy új, jobb világba költözzön. Apa halála után anya
depresszióba esett, míg végül találkozott valakivel. Egy év után össze is
házasodott Bruce-al. Már a kezdetektől utáltam őt és nem tudtam megérteni, hogy
mit eszik rajta anya, de nem szóltam egy szót sem. De mára már betelt a pohár
és nem tudtam tovább egy fedél alatt lenni velük. A puszta gondolat is, hogy
egy levegőt szívok azzal az őrülttel, menekülésre késztetett – meséltem el
vázlatokban az elmúlt öt év eseményeit. Craig egy darabig csendben emésztgette a
hallottakat, míg mély levegőt nem vett és együtt érző pillantást nem vetett
rám.
- Szóval akkor nem tudják, hogy
megszöktél? – vonta le a következtetéseket – És arra kérsz engem, hogy itt
maradhass…
- Pontosan – bólogatok helyeslően.
Még engem is meglep a határozottságom, főleg, hogy nemrég töltöttem be a tizedik
életévemet. De kitartottam a tervem mellett, miszerint hátralévő életemet a
szüleim nélkül fogom leélni. Vagyis csak anyám nélkül, mert Bruce-t még
véletlenül sem nevezném apámnak.
Pontosan egy évig laktam
nagybátyám társaságában, míg ő is eltávozott tőlünk. Önző módon fosztott meg a
társaságától és menekült el ebből a gonosz és romlott világból. Nem
hibáztathattam őt, hisz én is elkívánkoztam ebből a világból, de nem lehettem
ilyen gyenge. Még ha nem is látták, de meg akartam mutatni az anyámnak és
Bruce-nak, hogy igenis érett és felelősségteljes lány vagyok, aki nem adja fel
ilyen könnyen. Craig mindig arra tanított, hogy ha nem tudsz megállni a saját
lábadon, akkor az emberek eltaposnak és figyelembe se vesznek. Márpedig, ha
élni akarok, akkor meg kell tanulnom az ösztöneim és a saját erőm által élnem.
Nagyon bölcs és nyugodt ember volt; mindig szerettem hallgatni, mikor régi idők
történeteit meséli el nekem. De már nem volt velem, hogy meséljen, és már nem
volt maradásom abban a házban. Senki nem kötött már oda, így én is tovább
indultam.
Valami azt súgta, hogy haza kell
térnem, ezért felszálltam a legközelebbi vonatra, majd pár óra út után
Charleston-ban szálltam le a vonatról. Olyan idegen volt minden, pedig első
kilenc évemet itt töltöttem. Most mégis úgy éreztem, mintha egy teljesen másik
bolygóra utaztam volna. A nyüzsgő emberek, az a lárma és rengeteg kipufogógáz, ami
a levegőben terjengett, csöppet sem hasonlított a Summersville-i környezethez.
Mégis egy levakarhatatlan mosoly bujkált az arcomon, felidézve a régi szép
emlékeket, mert nemcsak rossz dolgok történtek itt velem.
Fogalmam sem volt, hogy hova
menjek, így az utcán éltem. Háztömbnyiről háztömbnyire vándoroltam, míg egy
bandához nem csapódtam. Tőlem jó pár évvel idősebb fiatalokból állt, tele
megromlott lelkű tinédzserekkel. Nem ítéltem el őket, mikor loptak, rongáltak
vagy éppen betörtek valahová, mert a világ kényszerítette erre őket. Én is
kezdtem kitanulni a vandalizmus művészetét, mígnem végleg olyan nem lettem,
mint ők.
Egy voltam közülük.
Tíz éves korom óta csak a rossz
oldalát láttam a világnak, és kezdtem kételkedni, hogy van-e egyáltalán
másmilyen oldala is. Mindenben és mindenkiben csak a rosszat láttam, senki nem
tudta elnyerni a bizalmamat, még a bandatársaim sem. Nem hiszem, hogy lett
volna még egy olyan ember, aki ugyanúgy vagy talán jobban gyűlölte volna a
férfiakat, mind én. Véleményem szerint mind kihasználta a nőket és csak
játékszerként tekintett rájuk. Semmi szükségem nem volt egyikükre sem, hogy
elhitessék velem, hogy szeretnek, majd a legváratlanabb pillanatban, a
legfájóbb ponton döfnek hátba.
Kösz nem, én ebből nem kérek!
Így hát amennyire csak lehetett
megvadultam és már senki nem emlékezett arra a tíz éves kislányra, aki egy kis
menedékért cserében ételt lopott a többi gyereknek. Senki sem látott mást bennem,
csak a rosszat és sötétséget…
Mint egy árnyék, úgy settenkedtem végig az emberi hangyabolyon.
Senki nem vett észre, ki is lenne kíváncsi egy feketébe burkolódzott, elzüllött
lányra. Észrevétlenül surrantam be egy meghalmozott kukáktól bűzlő és
patkányoktól hangos sikátorba. A szűk utca végén ott volt a célpont, amit még
két nappal kinéztem magamnak. Egy kis bolt, telis tele régiségekkel, de ami a
legjobb, hogy nagyon keresett volt. Nem mintha az idejétmúlt kacatok miatt
szemeltem volna ki magamnak, sokkal inkább az a sok pénz csábított, amit a
vásárlók hagytak ott minden egyes nap. Szerencsére ebben az óratájban a
tulajdonos sem tartózkodik a boltban, csak egy velem egykorú lány, de nem
kellett tőle tartanom. Volt időm kitanulmányozni a bolt védőrendszerét és még
az-az esetlányt is megnéztem magamnak.
Nem kellett tőle tartanom.
Kabátom gallérját felhajtva,
eltakartam a fél arcomat, a másik felét pedig egy fekete sapka takarta. Kevés
volt a lebukási esélyem, így bátran szeltem át azt a kevéske utat, ami
elválasztott attól a rengeteg pénztől. Nagy lendülettel nyitottam be a voltba,
mire a lány a kassza mögött összerezzent. Reménytelenül felsóhajtottam, látva
esetlenségét. Olyan béna és ártatlan volt, hogy már kezdtem szánalmat érezni
iránta.
De csak kezdtem… mert most nem
az érzelmi kitörésemnek volt itt az ideje.
Magabiztosan a pulthoz léptem,
melynek másik végéből nagy szemekkel pislogott rám a lány.
- Segíthetek valamiben? –
kérdezte cérnavékony hangon.
- Miért vagy ennyire esetlen? –
morogtam.
- Tessék? – pislogott még
többet.
- Semmi – legyintettem – Ide a
lóvét és talán nem bántalak! – emeltem ki a zsebemből a pisztolyt, amit eddig
szorongattam. A lány halálsápadt lett, látva a neki szegezett fegyvert. Remegő
kézzel nyúlt a kasszához, miközben azt motyogta, hogy kegyelmezzek neki.
- Miért is tenném? Látva
nyomorult életedet, inkább csak szívességet tennék neked, ha most helyben
lepuffantanálak. Hidd el! Mindenki jobban járna vele. Talán még annyira hálás
is leszel nekem, hogy visszatérsz a Földre és az őrangyalom leszel –
morfondíroztam szórakozottan, míg a pultos csaj a pénzt egy zsákba pakolta át
nekem. Amint kész lett vele remegő kézzel nyújtotta át nekem. Vigyorogva vettem
el tőle.
- Köszönöm! – intettem, majd
feltűnésmentesen kisétáltam a boltból. Már az utca túloldalán tartottam, mikor
a lány kiszaladt a bolt elé és teli torokból sikongatni kezdett
- Kiraboltak! Segítség! Hívják a
rendőröket!
Idegesen pördültem meg a
tengelyem körül, figyelve, hogy mit le nem hadonászik a karajaival. Könnyűszerrel
lelőhettem volna ilyen távolságból, de hát csak nem vagyok ilyen ostoba. Főleg,
hogy ként rendőr sietett oda hozzá. Idegesen magyarázni kezdett nekik, majd
felém mutatott. Mind a három alak rám nézett, egyenesen a szemembe.
- A francba! – sziszegtem – A jó
büdös francba! – morogtam, amint felém iramodott a két rendőr. Azonnal
megfordultam és futásnak eredtem. Mégsem
olyan buta az a lány, mint amilyennek látszott, gondoltam, majd élesen véve
egy jobb kanyart, kiértem a főútra. Fellökve pár bámészkodót egyre csak
rohantam előre. Éreztem, hogy a két rendőr a nyomomban van, de nem kaphattak
el. Most nem! Annyi éven át megúsztam a lopásokat, pont most kapnának el,
amikor az egyik legnagyobb bevételem származna a bűncselekményből? Átugorva egy
kutyát menekültem, nem is törődve a kutyát sétáltató nemtetszésével. Befordulva
a következő sarkon feltűnt előttem egy iskola épülete és két tornya. Az épület
előtti téren diákok lézengtek. Feléjük vettem az irányt, reménykedve, hogy
talán el tudok vegyülni közöttük, és nem vesznek észre a zsaruk. Már csak pár
méter választott el, a szabadságnak hitt tömegtől, mikor megbotlottam. Léptem
még párat, de az egyensúlyomat nem tudtam megtartani. Egyenesen az egyik
lánynak vetődtem. Vörös fürtjei lángokként verdestek a levegőben, mígnem a
földnek nem csapódtunk. Alig pár másodpercen belül szép kis tömeg gyűlt körénk.
Homályos ugyan, de láttam, hogy a pénzzel teli zsákocska több méternyire
fekszik tőlem, a körön kívül. Valaki hangosan felnyögött alattam, mire gyorsan
felpattantam, de már késő volt. A két rendőr beért és nem kellett sokat
keresniük, hogy megtaláljanak.
- Megvagy! – kapta el az egyik a
vállam, míg a társa a pénzeszsákot szedte föl a földről.
- Most pedig velünk jössz az
őrsre – vigyorgott rám – Jó kis kalamajkát okoztál – nézett körbe.
- Letartóztatjuk! Jogában áll hallgatni, bármi amit mond felhasználható maga ellen a bíróságon. Jogában áll ügyvédet fogadni, ha nincs rá pénze, a bíróság kijelöl maga mellé egyet. Megértette a jogait? - lépett elém a másik rendőr is.
- Vágom - motyogtam magam elé, majd én is körbe néztem.
- Letartóztatjuk! Jogában áll hallgatni, bármi amit mond felhasználható maga ellen a bíróságon. Jogában áll ügyvédet fogadni, ha nincs rá pénze, a bíróság kijelöl maga mellé egyet. Megértette a jogait? - lépett elém a másik rendőr is.
- Vágom - motyogtam magam elé, majd én is körbe néztem.
Minden honnan értetlen és
kíváncsi szempár szegeződött a mi kis hármasunknak. Inkább lehajtottam a fejem,
hogy ne ismerjenek fel, ha legközelebb újra próbálkoznék valamivel.
Persze, ha lesz legközelebb…
Sarkon fordítottak és a közelben
parkoló kocsijukhoz vezettek. Még egy utolsó pillantást vettem a földön
elterült Vöröskére és a körülötte tobzódó tömegre, majd beszálltam a járműbe.
Kényelmesen elhelyezkedtem és vártam, hogy elinduljunk. Még egy darabig
beszélgettek elől a férfiak, majd elindultunk. Pár percnyi néma kocsikázás után
hangosan felsóhajtottam, majd előre hajoltam. A rács, ami elválasztott tőlük egy
kicsit zavart, de még így feltettem szemtelen kérdésemet:
- Nincs valami kajátok? Már
legalább két napja nem ettem, és mivel elvettétek a pénzem, amiből kaját vettem
volna, most nincs mit ennem.
Az anyósülésen ülő rendőr felém
fordult, hitetlenkedve rázta a fejét.
- Először is az nem a te pénzed
volt, hanem loptad. Másodszor pedig jobban teszed, ha befogod különben rossz
vége lesz. Így is van egy kis számlád…
- De olyan éheees vagyok –
húztam el az éhes szó végét,
nyomatékosítva, hogy kajára van szükségem. Látva, hogy nem tágítok, elhúzta a rácsot, ami elválasztott tőlük, majd nekem vágta
a becsomagolt szendvicsét. Jó reflexeimnek köszönhetően elkaptam, mielőtt még
fejbe csapott volna.
- Köszönöm! – vigyorogtam rá
elégedetten.
Sziasztook!
VálaszTörlésNem hiszem el!!! Hogy tudtok ilyeneket kitalálni, és utána ilyen jól megírni???? Ezek után belegondolok az én életembe, és hálás vagyok, hogy egy normális családban élek... A szüleim egyben, szeretnek, vannak tesóim, akikkel lehet, hogy néha veszekszünk, de azért szeretjük egymást!! Az ilyeneknek amúgy úgy segítenék valahogy... Meg olyan szörnyű, hogy azért mert a családi háttere valakinek rossz, ilyenekbe keveredik..... :-/
Fúú nagyon kíváncsi vagyok a negyedik lányra is, vajon neki mit találtok ki?? :)
És fonódnak össze a szálak ;)
Puszii, siessetek!!! :D
Adél <3
Kedves Adél!:)
TörlésNagyon szépen köszönjük a komidat, mint rendszeres komizó, már nagyon vártuk a véleményedet.:) Tudom, hogy neked általában Lora szokott válaszolni, és biztos, hogy ki is fog akadni, mikor meglátja, hogy én válaszoltam neked, de már egy ideje megválaszolatlanul van itt ez a komi, ami nekem már kezdi egy kicsit irritálni a szemem. :DD Na szóval bocsi Lora, de már nem bírtam, ki, hogy ne válaszoljak!
Nagyon örülök (örülünk), hogy ennyire megérintett ez a rész is, próbálunk minél változatosabb életkörülményeket bemutatni, ami a jelek szerint eddig sikerült.:) Hát így visszaolvasva tényleg szörnyű, hogy milyen háttere van szegény Airának, de hát másképp nem jönne ki jól a történet.:)
Hát Nixie nem lesz semmi egy lány, szóval készülj fel! :D
Sietünk!!;)
Fanni & Lora
Pusszancs!♥
Sziasztoook!:)
VálaszTörlésFúúúú de egy eszméletlen rész lett!!:) Annyira, d annyira izgiii!!! Nekem Aira lett a kedvenc szereplőm, bár még nem olvastam Nixie (asszem így hívják a 4.csajt :DD) részét, de én akkor is Airával tudok a legkönnyebben azonosulni.:)
Siessetek!!!!!!!!
Bella^^
Szia:)
TörlésÖrülök, hogy Aira rögtön belopta magát a szívedbe, remélem, hogy ez így is marad.:)
Igen, Nixie a 4. lány, hidd el ő is nagy személyiség lesz...:D
Sietünk!;)
Pusszancs!♥
Szia Fanni!:)
VálaszTörlésNagyon örülök, hogy meghoztad a részt - bár elég gyors voltál - de tök happy voltam, mikor megláttam, hogy fent van.:)
Hát meg kell hogy mondjam engem egy kisebb sokk ért, mikor elolvastam a részt...ne értsd félre, nem azért mert borzasztó lett vagy ilyesmi (erről szó sincs), csak hát az lepett meg egy kicsit hogy szegény lánynak milyen sorsa volt... Tudom, hogy ez csak egy kitalált történet, de én nagyon bele tudom magam élni a jó story-kba, így ebbe is simán beleéltem magam...ami egy kicsit sokkoló volt, de nagyon tetszett. :D
Kíváncsi vagyok Nixie részére, siessetek!!;)
Ölel,
Safa:)
Kedves Safa!:)
TörlésHát még én mennyire örülök! Az ilyen olvasók miatt éri meg a sok fáradozás (persze az írás nem az, de a sok kutatás és keresgélés)... a legjobb érzés a világon, mikor ilyen pozitív visszajelzéseket olvashat az ember.:$
Hát lehet,h egy kicsit télleg durvára sikeredett a rész, de azért remélem, hogy nem ijesztettelek meg nagyon. :DD
Sietünk!;)
Pusszancs!♥
Sziasztok!:)
VálaszTörlésVégre, végre! Megérkezett a kövi rész is.:)
Nem fogok sokat fecsegni (az előttem lévők megtették:Dxd) csak annyit mondanék, hogy nagyon tetszett és várom a folytatást!;)
Anonymus
Kedves Anonymus! :D
TörlésÖrülök, hogy írtál, és mivel ilyen tömör és lényegre törő (:D) lett a komid így én sem fogok sokat papolni..:D
Örülök, hogy írtál és sietünk!;)
Pusszancs!♥